Amerikai istenek [American Gods - hu]

— Tényleg? — kérdezte Szerda.

— Ja, biztosan — mondta a nő. — Mint ahogy a nap felkel keleten.[5]

— És Krisztus feltámadt, mint a nap hajnalban. Persze — milyen logikus következtetés. — A nő elmosolyodott, és visszafordult a kávédarálóhoz. Szerda felpillantott a pincérnőjükre. — Azt hiszem, mégis kérek egy presszókávét, ha nem bánja. És árulja el nekem, mit tisztel, mint pogány?

— Mit tisztelek?

— Így van. Ha nem csalódom, eléggé széles a skála. Szóval kinek állítja fel a házi oltárt? Ki előtt hajt fejet? Kihez fohászkodik pirkadatkor és alkonyatkor?

A lány ajka néhány hangtalan szót formázott, majd végül azt mondta:

— A női princípiumot tisztelem. Ami mindent áthatja. Tudja.

— Hát persze. És ami a maga női princípiumát illeti… van neki neve?

— Ő az istennő, aki bennünk él — felelte a szemöldökgyűrűs lány, és kezdett elpirosodni az arca. — Nincsen szüksége névre.

— Ah — mondta Szerda, és vigyorgott, a majmok fenyegető vigyorával —, akkor netán káprázatos bacchanáliákat tart a tiszteletére? Szokott vérvörös bort kortyolgatni a telihold fényében, miközben skarlátszínű gyertyák lobognak az ezüst gyertyatartókban? Sétált már meztelenül a tenger habjai között, miközben elragadtatottan kántált névtelen istennőjéhez, és érezte, hogy hullámok nyaldossák a lábát és úgy lefetyelik végig a combját, mint ezernyi leopárd nyelve?

— Maga gúnyolódik velem — mondta a lány. — Mi már nem csinálunk ilyesmiket. — Nagy levegőt vett. Árnyék gyanította, hogy elszámolt magában tízig. — Kávét, még valaki? Még egy mochaccinót, asszonyom? — Mosolya most olyan volt, mint amivel köszöntötte őket.

Ők intettek, hogy nem, aztán pincérnő hátat fordított nekik és üdvözölte az új vendégeket.

— Tessék — mondta Szerda —, most láthattunk valakit, „akiben nincsen meg a hit, és nem áhítja a szórakozást”, mint azt Chesterton mondta. Pogány, az bizony. Mi lenne, ha végigsétálnánk az utcán, Easter drágám, és megkérdeznénk a járókelőket, vajon hányan tudják, hogy a húsvéti mulatság egybeesik egy pogány ünneppel, amit Eószról, a hajnal istennőjéről neveztek el? Lássuk csak… megvan. Megkérdezünk száz embert. Minden egyes emberért, aki tudja az igazságot, levághatod az egyik ujjamat, és ha azokból kifogytunk, akkor a lábujjaim kerülnek sorra. És minden húsz emberért, aki nem tudja, velem töltesz egy éjszakát. Az esélyek egyértelműen neked kedveznek — végtére is San Franciscóban vagyunk. Ezeken a meredek utcákon nyüzsögnek a pogányok és a boszorkányok.

A nő zöld szeme Szerdára szegeződött. Árnyéknak úgy tűnt, pontosan ilyen zöld színe van tavasszal a faleveleknek, amelyeken átragyog a nap. A nő nem szólt semmit.

— Megpróbálhatnánk — folytatta Szerda. — De a végén tíz-tíz ujj maradna a kezemen meg a lábamon, és öt éjszakát töltenék az ágyadban. Szóval ne mondd, hogy imádkoznak hozzád és megtartják az ünnepedet. Csak a nevedet hajtogatják, de nem jelent nekik semmit. Az égvilágon semmit.

Könnyek csillantak a nő szemében.

— Tudom — mondta csendesen. — Nem vagyok ostoba.

— Nem — mondta Szerda. — Nem vagy az.

Túlságosan messzire ment, gondolta Árnyék.

Szerda megszégyenülten lehajtotta a fejét. — Sajnálom — mondta. Árnyék őszinte komolyságot hallott kicsendülni a hangjából. — Szükségünk van rád. Szükségünk van az erődre. Szükségünk van a hatalmadra. Harcolsz hát velünk, amikor kitör a vihar?

A nő habozott. A bal csuklójára nefelejcsvirágokat tetováltak, mintha karkötő lenne.

— Igen — szólalt meg kis idő múlva. — Azt hiszem, igen.

Biztosan van igazság abban a régi mondásban — gondolta Árnyék —, ha képes vagy őszinteséget színlelni, nyert ügyed van. Aztán elszégyellte magát, amiért ez jutott az eszébe.