Amerikai istenek [American Gods - hu]

Az ilyen gyötrelmes pillanatokat már nem vagyunk képesek elviselni, és a szigeteinken maradunk, ahol nem okozhatnak nekünk fájdalmat. Ezeket a pillanatokat sima, biztonságos, gyöngyházfényű burok fedi, hogy gyöngyként csusszanjanak ki a lelkünkből és ne tépjenek rajtunk sebeket.

A kitalált történetek segítségével beléphetünk ezekbe a fejekbe, ezekre az idegen helyekre és más szemén keresztül nézhetjük a világot. És megállunk a mesében, mielőtt meghalnánk, vagy nem is mi halunk meg, mert nekünk nem esik bántódásunk, aztán lapozunk vagy becsukjuk a könyvet a mesén túli világban, és éljük tovább a saját életünket.

Életünket, amely a többihez hasonlóan cseppet sem hasonlít a többire. És ilyen egyszerű az egész: Volt egyszer egy lány, akit eladott a nagybátyja.

Ott, ahol a lány született, a következő mondás járta: egy férfi sem tudhatja biztosan, ki a gyermek apja, de ami az anyját illeti, ohó, abban aztán biztos lehetsz. A vérvonal és a tulajdon anyai ágon öröklődött, de a hatalom mindig a férfiak kezében maradt: egy férfi teljes jogú birtokosa volt a lánytestvére gyermekeinek.

Történt egyszer, hogy háború dúlt azon a földön — kicsi háború volt, inkább amolyan csetepaté két viszálykodó falu között. Szinte csak torzsalkodás. Az egyik falu nyert, a másik veszített.

Az élet áru, az ember tulajdon. Azon a földön a rabszolgaság több ezer éve a kultúra szerves részének számított. Az arab rabszolgatartók elpusztították Kelet-Afrika utolsó nagy királyságait, a nyugat-afrikaiak pedig végeztek egymással.

Semmi szokatlan vagy törvénytelen nem volt abban, hogy a nagybátyjuk eladta őket, bár az ikreket varázserejű teremtményeknek tartották, és a nagybátyjuk félt tőlük, annyira félt, hogy nem árulta el nekik, mit tervez velük, hátha akkor bántani fogják az árnyékát és meghal. Tizenkét évesek voltak. A lányt Wututunak hívták, mint a hírvivő madarat, a fiút Agasunak, mint egy halott királyt. Egészséges gyerekek voltak, és mivel ikrek voltak, fiú meg lány, sok mindent meséltek nekik az istenekről, és mivel ikrek voltak, meghallgatták mindazt, amit meséltek nekik, és nem felejtették el soha.

A nagybátyjuk kövér volt és lusta. Ha több marhája lett volna, a gyerekek helyett talán inkább azokból adott volna el egyet, de nem így tett. Eladta az ikreket. Legyen elég ennyi belőle: többet nem bukkan fel ebben a történetben. Az ikrek sorsát követjük tovább.

Több mint tíz mérföldön át hajtották őket, néhány más rabszolgával együtt, akiket a háborúban szereztek vagy vettek, míg egy kisebb helyőrséghez értek. Itt eladták őket, és az ikreket meg tizenhárom társukat hat, késekkel meg lándzsákkal felfegyverzett férfi vette meg, akik nyugat felé hajtották őket, a tenger felé, aztán sok-sok mérföldön át a tengerparton. Most tizenöten voltak rabszolgák, kezüket lazán összekötötték és a nyakuknál fogva fűzték őket egymáshoz.

Wututu megkérdezte testvérét, Agasut, mi történik ezután velük.

— Nem tudom — mondta Agasu. Mindig mosolygott: fogai fehérek voltak és hibátlanok, és gyakran mutogatta őket, amikor elvigyorodott, és boldog mosolya mindig jókedvre derítette Wututut. Agasu most nem mosolygott. Inkább megpróbált bátornak mutatkozni a testvére előtt, fejét felszegte, kihúzta a vállát, és olyan büszke, fenyegető és mulatságos volt, mint egy szőrét borzoló kiskutya.

A sebhelyes arcú férfi, aki Wututu mögött jött a sorban, azt mondta:

— Eladnak a fehér ördögöknek, akik magukkal visznek minket a házukba, a nagy víz túlsó partjára.

— És ott mit fognak velünk csinálni? — követelte Wututu. A férfi nem szólt semmit.

— Nos? — kérdezte Wututu. Agasu megpróbált hátranézni a válla felett. Menet közben tilos volt beszélgetni vagy énekelni.