Amerikai istenek [American Gods - hu]
- Автор: Гейман Нил Ричард
- Год: 2003
- Язык: венгерский
- Год: Szukits Könyvkiadó
- ISBN: 963-9441-53-8
- Переводчик: Viktor Juh
- Жанр: Фэнтези
Электронная книга - «Amerikai istenek [American Gods - hu]». Краткое содержание книги:
A torony körül keringtek.
Szárnyhegytől szárnyhegyig öt vagy hat méter hosszúak lehettek.
Aztán az egyik madár vitorlázva megindult feléje, és kék villámok sisteregtek a tollain. Árnyék a koponyák közötti hasadékba préselte magát, üres szemgödrök meredtek rá, kusza, elefántcsontszín fogsorok vigyorogtak, de ő mászott tovább, egyre feljebb húzózkodott a koponyák hegyén, mindem éles perem a bőrébe vájt, és Árnyék undorodott, rettegett és ámult.
Újabb madár csapott le rá, emberkéz nagyságú karom mélyedt a karjába.
Kinyújtotta a kezét és megpróbált kitépni egy tollat a madár szárnyából — ha mennydörgésmadártoll nélkül tér vissza a törzshöz, szégyent hoz a fejére és soha nem lehet férfi —, de a madár egy csapással elhőkölt előle és Árnyék nem érte el. A mennydörgésmadár szorítása gyengült, aztán elengedte a karját és visszalendült a szélbe. Árnyék mászott tovább.
Legalább ezer koponya van itt, gondolta. Ezer és ezer. És nem mindegyik emberi. És végül az oszlop tetején állt, lassan köröztek a feje fölött a hatalmas madarak, a mennydörgésmadarak apró szárnycsapásokkal vitorláztak a vihar hullámain.
Hangot hallott, a bölényember hangját, aki az ő nevét kiáltotta a szélbe és elárulta, kinek a koponyái ezek…
A torony megrázkódott, és a legnagyobb madár — szeme az eget cakkozó villám kékesfehér izzása — mennydörögve megindult feléje, és Árnyék zuhant, gurult lefelé a torony oldalán…
A telefon fülsértő hangon felvisított. Árnyék nem is tudta, hogy be van kötve. Kábán, bizonytalanul felemelte a kagylót.
— Mi a faszt csinálsz?! — ordította Szerda a telefonba, és Árnyék még sohasem hallotta ilyen dühösnek. — Mi a szentséges büdös faszt szórakozol?!
— Elaludtam — mondta Árnyék ostobán.
— Szerinted mi a fasznak duglak el egy olyan rejtekhelyre, mint Lakeside, ha rögtön akkora lármát csapsz, amire még egy halott ember is felfigyelne?
— Mennydörgésmadarakról álmodtam… — motyogta Árnyék. — És egy toronyról. Koponyákról… — Valamiért nagyon fontosnak érezte, hogy elmesélje az álmot.
— Tudom, miről álmodtál. Mindenki átkozottul jól tudja. Jézusom. Mi a szarnak rejtelek el téged, ha rögtön reklámozni kezded magadat?
Árnyék nem szólt semmit.
A vonal túlsó végén csend támadt.
— Reggel ott leszek érted — mondta végül Szerda. Mintha csillapodott volna a haragja. — San Franciscóba utazunk. Virágot is tűzhetsz a hajadba, ha kedved tartja. — Ezzel megszakadt a vonal.
Árnyék letette a telefont a szőnyegre és elgémberedett tagokkal felült. Reggel hat volt, odakint még nem világosodott. Reszketve feltápászkodott a díványról. A befagyott tó felett sikoltozva vágtatott a szél. És valaki sírt a közelben, a falon túl. Biztos volt benne, hogy Marguerite Olsent hallja, hogy ő az, aki halkan, megállás nélkül és szívszaggatóan zokog odaát.
Átsétált a vécébe, vizelt, aztán visszament a hálószobába és becsukta az ajtót, kizárva a síró nő hangját. Odakint úgy üvöltött, úgy jajgatott a szél, mintha szintén egy elveszett gyermeket keresett volna.
Januárhoz képest San Franciscóban szokatlanul meleg volt, olyannyira, hogy Árnyék inge izzadtan tapadt a hátához. Szerda mélykék öltönyt viselt, hozzá aranykeretes szemüveget, és úgy nézett ki, mint egy szórakoztatóiparban dolgozó ügyvéd.
A Haight Streeten sétáltak. A szajhák, a kéregetők és a csövesek mind megbámulták őket, és egyikük sem nyújtotta eléjük apróval teli papírpoharát, egyikük sem kért tőlük semmit.
Szerda konokul összeszorította a száját. Amikor a fekete Lincoln reggel megállt a ház előtt, Árnyék rögtön látta, hogy a férfi még mindig haragszik, ezért nem kérdezett semmit. A repülőtérig egyikük sem szólalt meg. Árnyék egészen megkönnyebbült, amikor Szerda az első osztályra szállt fel, ő pedig hátra, a turistaosztályra ment.
Most késő délután volt. Árnyékot, aki gyerekkora óta nem járt San Franciscóban és azóta mindössze különböző filmek helyszíneként látta, megdöbbentette, mennyire ismerős volt a város, milyen színpompásak és egyediek a faházak, milyen meredekek a dombok és mennyire nem olyan itt, mint bárhol máshol.
— Nehéz elhinni, hogy Lakeside is ugyanebben az országban van — mondta.
Szerda végigmérte. Aztán azt mondta:
— Pedig ez nem igaz. San Francisco ugyanúgy nincsen többé egy országban Lakeside városával, mint ahogyan New York sincsen egy országban New Orleansszal, vagy Miami Minneapolisszal.
— Valóban? — kérdezte Árnyék jámboran.
— Valóban. Akadnak közöttük bizonyos kulturális azonosságok — pénz, szövetségi kormányhivatalok, szórakoztatóipar, végtére is nyilvánvalóan a kontinens ugyanaz, de azt az illúziót, hogy ez egyetlen ország, mindössze a zöldhasú, a David Letterman Show és a McDonald’s kelti. — Az utca végén feltűntek egy park fái. — Most találkozni fogunk egy hölggyel, légy kedves hozzá. De ne túl kedves.
— Nem probléma — mondta Árnyék.
Elindultak a füvön.
Elsétáltak egy fiatal lány mellett, aki alaposan megnézte őket. Nem lehetett több tizennégy évesnél, a haját zöldre, narancssárgára és rózsaszínre festette. Egy korcs kutya üldögélt mellette, pórázként és nyakörvként a nyakába akasztott zsineg szolgált. A kutya vakkantott, aztán a farkát csóválta.
Árnyék egy egydollárost nyomott a lány kezébe. A lány úgy meredt a pénzre, mintha nem lenne biztos benne, mi az.