Amerikai istenek [American Gods - hu]

— Mennydörgésmadarakról álmodtam… — motyogta Árnyék. — És egy toronyról. Koponyákról… — Valamiért nagyon fontosnak érezte, hogy elmesélje az álmot.

— Tudom, miről álmodtál. Mindenki átkozottul jól tudja. Jézusom. Mi a szarnak rejtelek el téged, ha rögtön reklámozni kezded magadat?

Árnyék nem szólt semmit.

A vonal túlsó végén csend támadt.

— Reggel ott leszek érted — mondta végül Szerda. Mintha csillapodott volna a haragja. — San Franciscóba utazunk. Virágot is tűzhetsz a hajadba, ha kedved tartja. — Ezzel megszakadt a vonal.

Árnyék letette a telefont a szőnyegre és elgémberedett tagokkal felült. Reggel hat volt, odakint még nem világosodott. Reszketve feltápászkodott a díványról. A befagyott tó felett sikoltozva vágtatott a szél. És valaki sírt a közelben, a falon túl. Biztos volt benne, hogy Marguerite Olsent hallja, hogy ő az, aki halkan, megállás nélkül és szívszaggatóan zokog odaát.

Átsétált a vécébe, vizelt, aztán visszament a hálószobába és becsukta az ajtót, kizárva a síró nő hangját. Odakint úgy üvöltött, úgy jajgatott a szél, mintha szintén egy elveszett gyermeket keresett volna.

Januárhoz képest San Franciscóban szokatlanul meleg volt, olyannyira, hogy Árnyék inge izzadtan tapadt a hátához. Szerda mélykék öltönyt viselt, hozzá aranykeretes szemüveget, és úgy nézett ki, mint egy szórakoztatóiparban dolgozó ügyvéd.

A Haight Streeten sétáltak. A szajhák, a kéregetők és a csövesek mind megbámulták őket, és egyikük sem nyújtotta eléjük apróval teli papírpoharát, egyikük sem kért tőlük semmit.

Szerda konokul összeszorította a száját. Amikor a fekete Lincoln reggel megállt a ház előtt, Árnyék rögtön látta, hogy a férfi még mindig haragszik, ezért nem kérdezett semmit. A repülőtérig egyikük sem szólalt meg. Árnyék egészen megkönnyebbült, amikor Szerda az első osztályra szállt fel, ő pedig hátra, a turistaosztályra ment.

Most késő délután volt. Árnyékot, aki gyerekkora óta nem járt San Franciscóban és azóta mindössze különböző filmek helyszíneként látta, megdöbbentette, mennyire ismerős volt a város, milyen színpompásak és egyediek a faházak, milyen meredekek a dombok és mennyire nem olyan itt, mint bárhol máshol.

— Nehéz elhinni, hogy Lakeside is ugyanebben az országban van — mondta.

Szerda végigmérte. Aztán azt mondta:

— Pedig ez nem igaz. San Francisco ugyanúgy nincsen többé egy országban Lakeside városával, mint ahogyan New York sincsen egy országban New Orleansszal, vagy Miami Minneapolisszal.

— Valóban? — kérdezte Árnyék jámboran.

— Valóban. Akadnak közöttük bizonyos kulturális azonosságok — pénz, szövetségi kormányhivatalok, szórakoztatóipar, végtére is nyilvánvalóan a kontinens ugyanaz, de azt az illúziót, hogy ez egyetlen ország, mindössze a zöldhasú, a David Letterman Show és a McDonald’s kelti. — Az utca végén feltűntek egy park fái. — Most találkozni fogunk egy hölggyel, légy kedves hozzá. De ne túl kedves.

— Nem probléma — mondta Árnyék.

Elindultak a füvön.

Elsétáltak egy fiatal lány mellett, aki alaposan megnézte őket. Nem lehetett több tizennégy évesnél, a haját zöldre, narancssárgára és rózsaszínre festette. Egy korcs kutya üldögélt mellette, pórázként és nyakörvként a nyakába akasztott zsineg szolgált. A kutya vakkantott, aztán a farkát csóválta.

Árnyék egy egydollárost nyomott a lány kezébe. A lány úgy meredt a pénzre, mintha nem lenne biztos benne, mi az.