Amerikai istenek [American Gods - hu]

Árnyék három évet húzott le a börtönben. Kellően nagydarab volt, és eléggé „ne baszakodjatok velem” arccal nézett a világba ahhoz, hogy a legnagyobb problémája az legyen, mihez kezdjen rengeteg szabad idejével. Így hát sokat súlyzózott, bűvésztrükköket tanult egy pénzérmével, és sokat gondolkodott azon, mennyire szereti a feleségét.

A börtönbüntetésben a legjobb dolog — Árnyék véleménye szerint talán az egyetlen jó dolog — a megkönnyebbülés érzése. Az érzés, hogy a lehető legmélyebbre zuhant, — és ennél mélyebbre már nem fog. Nem aggódott, hogy el fogják kapni, mert már elkapták. Többé nem félt attól, mi fog történni holnap, mert az már tegnap megtörtént.

Árnyék arra a következtetésre jutott, nem számít, elkövetted-e azt, amiért elítéltek. Tapasztalatai szerint a börtönben mindenki neheztelt valamiért: mindig akadt egy apróság, amit a hatóságok elrontottak, valami, amit a nyakadba varrtak, pedig el sem követted — vagy nem pontosan úgy csináltad, mint azt ők kívánták. Egyetlen dolog számított csupán — az, hogy elkaptak.

Erre az első néhány napban rájött, amikor a helyi szlengtől kezdve a pocsék kajáig még minden teljesen új volt. A rácsok közötti élet nyomorúságos, bőr alá kúszó iszonyata ellenére megkönnyebbültebben lélegzett.

Árnyék megpróbált keveset beszélgetni. Valamikor a második éve közepén említhette meg elméletét cellatársának, Low Key Lyesmithnek.

Low Key, a minnesotai szélhámos felvillantotta sebhelyes mosolyát.

— Egen — mondta. — Ez így igaz. Még jobb, ha halálra ítéltek. Akkor aztán eszedbe jut az összes vicc azokról a tagokról, akik lerúgták a csizmájukat, amikor a nyakukba vetették a hurkot, mert a cimboráik mindig azt mondogatták nekik, figyeljetek, csizmában fogtok meghalni.

— És ez vicces? — kérdezte Árnyék.

— Frankón. Akasztófahumor. Jobbat nem is találsz.

— Mikor akasztottak utoljára embert ebben az államban? — kérdezte Árnyék.

— Honnan a pokolból tudjam? — Lyesmith örökké rendkívül rövidre nyírta a haját. Kilátszott alóla a fejbőre. — De mondok én neked valamit. Ez az ország megindult a pokol felé, amikor felhagytak az akasztással. Nem alkudozhatsz többé az életedért. Nem gyűjthetsz földet az akasztófa alól.

Árnyék vállat vont. Ő semmi romantikusat nem talált a halálbüntetésben.

Ha nem ítéltek halálra, gondolta végül, akkor a börtön legjobb esetben csak időlegesen szakít ki az életből, két okból. Először is: az élet visszaszivárog a börtönbe. Mindig vannak helyek, ahová még lehet süllyedni. Az élet megy tovább. Másodszor: ha elég ideig vársz, egy napon ki fognak engedni.

Ez a pillanat kezdetben túl messze volt ahhoz, hogy koncentrálni tudjon rá. Aztán távoli reménysugárrá vált, és Árnyék megtanulta, hogyan mondogassa magának, hogy „Ez is elmúlik egyszer”, amikor a nyakába szakadt a börtön összes szarsága, ami errefelé gyakran megesik. Egy napon kinyílik a mágikus ajtó és kisétál rajta. Ezért sorban húzogatta ki a napokat az Észak-Amerika énekesmadarait ábrázoló naptárban — ez volt az egyetlen naptár, amit a börtönraktárban kapni lehetett —, és lement a nap, de nem látta, majd feljött a nap, és azt sem látta. Érmetrükköket tanult egy könyvből, amit a börtönkönyvtár sivár pusztaságában talált; súlyzózott; és gondolatban listát készített arról, mit fog csinálni, ha kiszabadul.