Amerikai istenek [American Gods - hu]

A titok a következő: az emberek azért játszanak, hogy veszítsenek. A kaszinóba azokért a pillanatokért járnak, amikor úgy érezhetik, hogy élnek: amikor megpörgetik a kereket, felfordítják a kártyákat, és a pénzüket a gépekbe szórva saját magukat is elveszítik. Lehet, hogy tele szájjal emlegetik a nyerő éjszakákat, a megnyert összegeket, de amit kincsként rejtegetnek, titkos kincsként, az nem más, mint a vesztés pillanata. Ez amolyan áldozat.

A pénz megállíthatatlan zöld-ezüst áradatként hömpölyög át a kaszinón, kézről kézre, játékostól krupiéhoz, onnan a pénztároshoz, onnan az igazgatóhoz, onnan a biztonsági őrökhöz, míg a végén Minden Szentségek Legszentebbikébe, a legbensőbb szentélybe, a Pénzszámláló Szobába kerül És itt, a kaszinó számlálószobájában pihen meg végül, itt, ahol kisimítják, kötegelik, indexelik a zöldhasúakat, itt, ezen a helyen, ami kezd idejétmúlttá válni, hiszen a kaszinón átzubogó pénz egyre megfoghatatlanabb: bitek elektronikus áradata, telefondrótokban hömpölygő adatsorozat.

Három embert látunk a szentélyben, akik pénzt számolnak a kamerák üveges tekintetének kereszttüzében — a látható kamerákon kívül hüllőszerű, apró gépszemek is figyelik őket, de ezekről ők hárman nem tudnak Egyetlen ember egy műszak alatt több pénzt számol meg, mint amennyit egész életében megkeres. Amikor alszanak, mindannyian pénzről álmodnak, kupacokról és kötegekről, meg egyre növekvő számsorokról, szortírozzák és sorban elveszítik őket. Hetente legalább egyszer mindannyiuknak eszébe jut, miképpen játszhatnák ki a kaszinó biztonsági berendezéseit, hogyan tűnhetnének el annyi pénzzel, amennyit csak fel bírnak markolni — és miután megvizsgálták a lehetőségeket, kelletlenül rá kellett jönniük, hogy ezek mind kivitelezhetetlenek, és maradnak inkább az állandófizetésnél, el-elkerülik a börtön meg a jeltelen sír kettős rémét.

Itt, a sanctum sanctorumban ül az a három ember, aki számlája a pénzt, meg az őrök, akik figyelik őket, akik hozzák és viszik a pénzt; és van itt még valaki. Makulátlan, grafitszürke öltönyt visel, a haja sötét, arca simára borotvált, viselkedése minden értelemben teljesen feledhető. A többiek még egyszer sem vették észre, hogy ott van, és ha fel is figyeltek rá, abban a pillanatban meg is feledkeztek róla.

A műszak végén kinyílik a szoba ajtaja, és a grafitszürke öltönyös férfi az őrökkel együtt végigsétál a folyosókon. Léptek susognak a monogramos szőnyegen, miközben egy belső rakodóterembe gurítják a páncélszekrényekbe pakolt pénzt, ahol páncélozott járművekbe rakják az egészet. Amikor a rámpa tetején kinyílik az ajtó és az autók kihajtanak Las Vegas hajnali utcáira, a grafitszürke öltönyös férfi észrevétlenül belép az ajtón, felsétál a rámpán és kiballag az épület elé. Pillantásra sem méltatja New York kicsinyített mását.

Las Vegas olyan, mint egy kisgyerek képeskönyvszerű álma egy városról — itt egy mesebeli kastély, ott egy fekete piramis, szfinxszel, a csúcsán vakító fény tép a sötétbe és úgy forog körbe-körbe, mint az ufók leszállófényei, és mindenhol neonjósdák és villódzó képernyők ígérnek boldogságot meg vagyont, helybéli vagy vendégként érkező énekeseket, nevettetőket, mágusokat reklámoznak, és a fények örökké villóznak, hívogatnak és csalogatnak. Fény- és lángkoszorú kíséretében óránként kitör egy vulkán. Egy kalózhajó óránként elsüllyeszt egy hadigályát.