Amerikai istenek [American Gods - hu]
- Автор: Гейман Нил Ричард
- Год: 2003
- Язык: венгерский
- Год: Szukits Könyvkiadó
- ISBN: 963-9441-53-8
- Переводчик: Viktor Juh
- Жанр: Фэнтези
Электронная книга - «Amerikai istenek [American Gods - hu]». Краткое содержание книги:
Árnyék lélegzete felhőként gomolygott a levegőben.
Kiment a lakásból, végigsétált a teraszon és bekopogtatott a szomszéd lakás ajtaján. Odabent női hang kiabált valakivel, hogy hallgasson már el, az isten szerelmére, és halkítsa le a tévét — biztosan egy gyerekkel, gondolta Árnyék, a felnőttek nem így kiabálnak egymással. Kinyílt az ajtó, és egy nagyon hosszú, nagyon fekete hajú, fáradt nő bámult rá riadtan.
— Igen?
— Üdvözlöm, asszonyom. A nevem Mike Ainsel. Én vagyok a szomszéd.
A nő arckifejezése árnyalatnyit sem változott.
— Igen?
— Asszonyom, borzalmas hideg van a lakásomban. A radiátorból jön egy kis meleg, de a lakás egyáltalán nem melegszik fel tőle.
A nő tetőtől talpig végigmérte, aztán halovány mosoly derengett fel a szája sarkában.
— Na, jöjjön be. Különben ebben a lakásban sem lesz túl meleg. Árnyék belépett az ajtón. A padlón színes játékok hevertek mindenfelé. A fal mellett kis kupacokban álltak a karácsonyi csomagolópapírok maradványai. A tévé előtt, centikre a készüléktől egy kisfiú ült, és a Disney-féle Herkulest nézte a videón. Rajzolt szatír trappolt végig kiabálva a képernyőn. Árnyék hátat fordított a tévének.
— Oké — mondta a nő. — A következőt kell tennie. Először szigeteli az ablakot, a Henningsben lehet kapni ilyesmit, olyan, mint a fólia, de ablakokra való. Ráragasztja az üvegre, és ha van hozzá kedve, még a hajszárítóval is végigmehet rajta, akkor egész télen ott is marad. Ez megakadályozza, hogy kiszökjön a meleg. Aztán vegyen egy vagy két hősugárzót. Az épület kazánja öreg már, és nem igazán tud mit kezdeni az igazi hideggel. Mostanában enyhe telek voltak, gondolom, hálásnak kellene lennünk emiatt. — Aztán kezet nyújtott. — Marguerite Olsen.
— Örülök, hogy megismerhetem — mondta Árnyék. Lehúzta a kesztyűjét és kezet szorított a nővel. — Tudja, asszonyom, mindig úgy gondoltam, hogy egy Olsennek szőkébbnek kellene lennie.
— Az exférjem olyan szőke volt, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva. Rózsaszín arcú és szőke. Akkor sem bírt volna lebarnulni, ha fegyvert fognak rá.
— Missy Gunther mesélte, hogy a helyi lapnál dolgozik.
— Missy Gunther mindenkinek mindent elmesél. Nem is értem, minek helyi lap, amíg itt van nekünk ő. — Bólintott. — Igen. Néha tudósítok erről-arról, de a hírek nagy részét a főszerkesztő írja. Nekem jut a természetvédelmi rovat, a kertészkedés, vasárnaponként a szerkesztői vélemények meg a „Közösségi napló”, ami idegölő részletességgel taglalja, ki kivel vacsorázott tizenöt mérföldes körzetben.
A nő fekete szeme Árnyékot fürkészte, és őt egy pillanatra elfogta a színtiszta déjá vu érzése. Jártam már itt korábban, gondolta.
Nem, inkább a nő emlékeztet valakire.
— No mindegy, szóval így kell felfűteni a lakást — mondta a nő.
— Köszönöm — mondta Árnyék. — Ha melegebb lesz nálam, jöjjön át a kisfiával.
— Leonnak hívják — mondta a nő. — Örülök, hogy találkoztunk… elnézést…
— Ainsel — mondta Árnyék. — Mike Ainsel.
— Miféle név ez az Ainsel?
Árnyéknak sejtelme sem volt róla.
— Az én nevem — mondta. — Attól tartok, sohasem érdekelt a családunk története.
— Norvég, esetleg? — kérdezte a nő.
— Nem nagyon tartottuk a kapcsolatot — mondta Árnyék. Aztán eszébe jutott a bácsikája, Emerson Borson, és hozzátette: — Legalábbis a családnak azzal az ágával.
Mire Szerda megérkezett, Árnyék minden ablakra feltette az átlátszó műanyag fóliát, és egy-egy hősugárzó ontotta a meleget a nappaliban meg a hátsó hálószobában. Egészen barátságos volt a klíma.
— Mi a büdös franc az a lila szarláda odakint? — kérdezte Szerda köszönésképpen.
— Hát — mondta Árnyék —, te elvitted a fehér szarládámat. Tényleg, hol van?
— Eladtam Duluthban — felelte Szerda. — Az ember nem lehet eléggé óvatos. Ne izgulj, megkapod a részedet — ha vége lesz ennek az egésznek.
— Mit keresek én itt? — kérdezte Árnyék. — Mármint ebben a városban. Nem az életben.
Szerda felvillantotta azt a vigyorát, amitől Árnyéknak mindig kedve támadt megütni.
— Azért laksz itt, mert ez az utolsó hely, ahol keresni fognak. Itt el tudlak rejteni.
— A többes szám az öltönyösökre vonatkozik?
— Pontosan. Attól tartok, a Sziklára Épült Ház kiesett a játékból. Nehezíti egy kicsit a helyzetet, de majd megbirkózunk vele. Most csak topogunk, kódorgunk, várjuk, hogy elkezdődjön a móka — ami kicsit később lesz esedékes, mint számítottuk. Azt hiszem, elhalasztják tavaszig. Addig semmi komoly nem történhet.
— Hogyhogy?
— Mert zagyválhatnak mikro-milli-szekundumokról, virtuális világokról és paradigmaváltásokról, miegymásról, attól még őket is kötik az év ciklusai. Ezek halott hónapok. Az ilyenkor kivívott győzelem halott győzelem.
— Fogalmam sincs, miről beszélsz — mondta Árnyék. Ez nem volt teljesen igaz. Volt valami ködös elképzelése, de remélte, hogy téved.
— Kemény telünk lesz, és te meg én a lehető legbölcsebben használjuk ki az időnket. Összetoborozzuk csapatainkat, kiválasztjuk a harcmezőt.
— Oké — mondta Árnyék. Tudta, hogy Szerda igazat mond, legalábbis részben. Háború közeleg. Nem, ez nem igaz: már el is kezdődött. A csata közeleg. — Bolond Sweeney azt mondta, hogy neked dolgozott az első éjszakán, amikor találkoztunk. A halála előtt mondta.
— Szerinted olyan ember kell nekem, aki még egy ilyen nyomorultat sem tud legyőzni egy kocsmai verekedésben? De cseppet se félj, legalább tucatszor megháláltad a beléd vetett bizalmamat. Jártál már Las Vegasban?
— A nevadai Las Vegasban?
— Ott.
— Nem.
— Ma éjjel odarepülünk Madisonból, egy úriember magánrepülőjén, amivel a nagypályás szerencsejátékosok utaznak. Meggyőztem őket, hogy a fedélzeten a helyünk.