Amerikai istenek [American Gods - hu]

Árnyék köszönetet mondott az asszonynak és óvatosan visszaautózott a városba. A tóparton ment. Bárcsak láthatná tavasszal vagy nyáron vagy ősszeclass="underline" biztosan nagyon szép lehet, ebben nem is kételkedett.

Tíz perc alatt otthon volt.

A kocsit a ház előtt hagyta és felsétált a lépcsőn a hideg lakásba. Kipakolta a szatyrokat, berakta az ennivalót a hűtőbe meg a konyhaszekrénybe, aztán kinyitotta a borítékot, amit Missy Gunthertől kapott.

Egy útlevél lapult benne. Kék, laminált fedőlapja volt és az első oldalon egy nyilatkozatot talált, miszerint Michael Ainsel (Missy Gunther szabatos kézírásával) mostantól fogva Lakeside polgára. A következő oldalon a város térképe díszelgett. A többi lapon különböző boltokban beváltható kuponok voltak.

— Azt hiszem, jól fogom itt érezni magam — mondta hangosan. A jégvirágos ablaküvegen keresztül lepillantott a tóra. — Ha egyszer vége lesz ennek a hidegnek.

Délután kettő körül valaki dörömbölt az ajtón. Árnyék az egyik eltüntető trükköt gyakorolta egy negyeddollárossal, amit észrevétlenül hajigált egyik kezéből a másikba. Túlságosan fáztak és elgémberedtek az ujjai, ezért állandóan elejtette a pénzdarabot, és akkor is elejtette, amikor meghallotta a kopogást.

Az ajtóhoz ment és kinyitotta.

A valódi riadalom pillanata: az ajtóban álló férfi fekete álarcot viselt, ami az arca alsó részét eltakarta. A tévésorozatok bankrablói viseltek ilyen álarcot, vagy egy gyenge horrorfilm sorozatgyilkosa, aki így akarja megriasztani az áldozatait. A férfi fejét fekete, kötött sapka takarta.

Viszont kisebb és vékonyabb volt Árnyéknál, és első látásra nem volt nála fegyver. És rikító színű steppelt kabátot hordott, amit a sorozatgyilkosok normális esetben inkább mellőznének.

— Hihelhan — mondta a látogató.

— He?

A férfi lehúzta a maszkot és Hinzelmann vidám arca bukkant elő alóla.

— Azt mondtam, „Hinzelmann”. Látja, el sem tudom képzelni, mit csináltunk, mielőtt feltalálták ezeket az álarcokat. Vagyis pontosan emlékszem, mit csináltunk. Vastag, kötött sapkát hordtunk meg egy csomó sálat, és ne is akarja tudni, miket még. Szerintem bámulatos, mi mindennel elő nem rukkolnak manapság. Lehet, hogy öreg vagyok már, de nem morgolódom a fejlődés miatt, én ugyan nem.

Szónoklata végeztével egy kosarat nyomott Árnyék kezébe, amit helyi sajttal, palackokkal, lekvárosüvegekkel és a címkéjük szerint őzhúsból készült kolbászkákkal raktak tele, majd belépett az ajtón.

— Kellemes karácsony másodnapját kívánok — mondta. Álarc ide vagy oda, az orra, a füle és az arca középső része cseresznyepiros volt. — Hallom, máris evett egyet Mabel pástétomából. Hoztam pár dolgot.

— Ez nagyon kedves magától — mondta Árnyék.

— Ugyan, semmiség. A következő héten majd elkezdem nyaggatni a tombolával. A Kereskedelmi Kamara szervezi, és errefelé én vagyok a Kereskedelmi Kamara. Tavaly majdnem tizenhétezer dollárt gyűjtöttünk a Lakeside-i Kórház gyermekosztályának.

— Hát akkor miért nem vág meg most egy jegyre?

— Nem kezdem el addig, amíg a roncs ki nem kerül a jégre — felelte Hinzelmann. Kinézett az ablakon a tóra. — Hideg van odakint. Szerintem múlt éjjel legalább tíz fokkal hűlt le a levegő.

— Nagyon gyorsan történt — bólintott Árnyék.

— A régi szép időkben pont ilyen fagyokért imádkoztak — mondta Hinzelmann. — A papám mesélte.

— Ilyen időjárásért?

— Az ám, mert a telepesek csak így élték túl a telet. Nem jutott mindenkinek elég ennivaló, és nem lehetett csak úgy leugrani a boltba és telepakolni a kocsit, nem ám, uram. Szóval a nagyapusom nekiállt törni a kobakját, és amikor beálltak az igazán hideg napok, mint ez itt, fogta nagyanyust meg a lurkókat, a bácsikámat, a nénikémet meg a papámat — ő volt a legfiatalabb —, és a cselédlányt meg a napszámost, aztán lement velük a patakhoz, megitatta velük a különleges gyógynövényekből készült főzetét, aminek még az óhazából hozta a receptjét, és patakvízzel locsolta végig őket. Persze pillanatokon belül megfagytak, merevre és kékre, mint egy csomó jégkrém. Begurította őket az árokba, amit még korábban ásott és szalmával töltött fel, és szépen sorba rakta őket, mint a hasábfát, szalmát tömködött közéjük, aztán széles deszkákkal letakarta az árkot, nehogy az állatok kiássák őket — akkoriban még kószáltak erre farkasok, medvék meg mindenféle állat, amit manapság nem lát az ember, de az a sárkányfejű ember, a hodag az nem, mert az csak kitaláció, és nem akarom én próbára tenni a hiszékenységét, nem ám, uram — szóval deszkákkal befedte az árkot, amit aztán a következő hóesés teljesen eltüntetett, leszámítva a zászlót, ami azt mutatta, hol van az árok.