Amerikai istenek [American Gods - hu]
- Автор: Гейман Нил Ричард
- Год: 2003
- Язык: венгерский
- Год: Szukits Könyvkiadó
- ISBN: 963-9441-53-8
- Переводчик: Viktor Juh
- Жанр: Фэнтези
Электронная книга - «Amerikai istenek [American Gods - hu]». Краткое содержание книги:
— Azután az én nagyapusom kényelmesen kibekkelte a telet, és nem kellett az élelem vagy a tüzelő miatt aggódnia. És amikor beköszöntött az igazi tavasz, elsétált a zászlóhoz, félrehányta a havat, leszedte a deszkákat, aztán egyesével hazavitte a családtagjait és letette őket a tűzhely elé, hogy felengedjenek. Soha senki nem reklamált, az egyik napszámost leszámítva, akinek a fél füle bánta a dolgot, mert a nagyapus rosszul rakta fel a deszkákat, és beszökött egy rágcsáló kedvű egér. No persze, akkoriban még igazi telek járták, úgyhogy ezt meg lehetett csinálni. Ezeken a mai nyápic teleken szinte hideg sincsen.
— Valóban? — kérdezte Árnyék. Komoly arcot vágott ugyan, de közben nagyon jól szórakozott.
— Nem ám, 49 óta, de maga túl fiatal ahhoz, hogy emlékezzen rá. No, az tél volt. Látom, vásárolt magának járművet.
— Ja. Mit gondol róla?
— Igazság szerint soha nem kedveltem azt a Gunther fiút. Volt nekem egy pisztrángos patakom, bent az erdőben, a birtokom legvégén, nagyon hátul, na jó, igazából az már a városé, de én köveket fektettem le a vízbe és kis tavacskákat csináltam, mert a pisztrángok szeretik az ilyen helyeket. Fogtam ott néhány igazi szépséget — az egyik példány meglehetett vagy három, három és fél kiló, a kis Gunther szétrugdosta a köveket és megfenyegetett, hogy feljelent a természetvédőknél. Most Green Bayben van és vissza fog jönni ide, a kelleténél hamarabb. Ha volna igazság a világon, felcsapna téli szökevénynek, és szervusz, világ, de nem, ez úgy tapad, mint bogáncs a gyapjúzokniba. — Elkezdte kirakosgatni a pultra az ajándékkosár tartalmát. — Ez itt Katherine Powdermaker vadalmalekvárja. Mióta az eszemet tudom, minden karácsonyra kapok tőle egy bödönnel, és az a szomorú igazság, hogy még soha ki nem nyitottam egyet se. Ott állnak a pincében, negyven vagy ötven bödön. Ki tudja, egyszer még felbontok egyet, és kiderül, hogy finom. Hátha magának ízlik.
— Mi az a téli szökevény?
— Mm. — Az öreg feljebb tolta a sapkáját a fején és rózsaszín mutatóujjával megvakargatta a halántékát. — Hát, Lakeside-ban is előfordul az ilyesmi — rendes város ez, talán jobb is, mint az átlag, de nem tökéletes. Vannak telek, amikor, hát, egy-egy kölyök kicsit bekattan, amikor olyan hideg van, hogy nem lehet kimenni a házból és porhó takarja a földet, amiből rendes hógolyót sem lehet csinálni, mert szétesik…
— Világgá mennek?
Az öregember komor arccal bólintott:
— Részemről a televíziót hibáztatom, mert olyasmiket mutat a kölyköknek, amilyen nekik sohasem lehet — a Dallast, a Dinasztiát meg az összes többi ostobaságot. 83 ősze óta nincsen tévém, leszámítva egy fekete-fehér vackot a szekrényben, amit azért tartok, hátha beugrik hozzám valaki a városból és meccs van a tévében.
— Megkínálhatom valamivel, Hinzelmann?
— Kávéval ne. Ég tőle a gyomrom. Csak vizet kérek. — Megcsóválta a fejét. — Az országnak ebben a sarkában a szegénység a legnagyobb gond. Nem úgy, mint a gazdasági válság idején, sokkal inkább… hogy hívják azt, amikor valami motoz a dolgok szegélyén, mint egy csótány?
— Lappang?
— Az az. Lappang. A favágásnak vége. A bányászatnak vége. A turisták nem mennek északabbra a The Delisnél, leszámítva egy maroknyi vadászt meg azt a pár kölyköt, akik kempingezni jönnek a tavakhoz — és ők nem sok pénzt költenek a városokban.
— Viszont Lakeside egészen jól elboldogul, ahogy látom.
Az öregember Árnyékra pislogott egyet.
— Higgye el nekem, rengeteg erőfeszítésbe kerül — mondta. — Kemény munka. De ez egy rendes város, és az itteniek minden erejüket a városra fordítják. Nem mintha az én családom nem lett volna szegény. Kérdezze csak meg, milyen szegények voltunk.
Árnyék komoly arcot erőltetett magára és megkérdezte:
— Milyen szegények voltak, Hinzelmann úr?
— Csak Hinzelmann, Mike. Olyan szegények voltunk, hogy még tűzre sem telt. Szilveszterkor az apám elszopogatott egy mentolos cukorkát, mi, kölykök meg összegyűltünk körülötte és a leheletében melengettük a kezünket.
Árnyékból kirobbant a vihogás. Hinzelmann felhúzta a símaszkot, felküzdötte magára hatalmas steppelt kabátját, elővette a zsebéből a kulcsokat és felhúzta nagy kesztyűit.
— Ha nagyon elunná magát idefent, csak jöjjön le a boltba és keressen engem. Megmutatom a szárított légycsaligyűjteményemet. Az annyira unalmas, hogy megkönnyebbülés lesz visszajönni ide. — Fojtott, de érthető hangon beszélt.
— Így teszek — mondta Árnyék mosolyogva. — Hogy van Tessie?
— A téli álmát alussza. Majd tavasszal előhozom. Vigyázzon magára, Ainsel úr. — Becsukta maga után az ajtót.
A lakásban egyre hidegebb lett.
Árnyék felvette a kabátját meg a kesztyűjét. Aztán felhúzta a csizmáját. Most már alig látszott a tó az ablakra fagyott jégréteg miatt, ami absztrakt festménnyé változtatta a látképet.