Amerikai istenek [American Gods - hu]

Menj tovább — parancsolta magának. — Menj tovább. Ha hazaértél, megállhatsz és ihatsz egy csöbörnyi levegőt. Egy Beatles-dal csendült fel a fejében és most ehhez igazította a lépteit. Csak amikor a refrénhez ért, akkor jött rá, hogy a „Help!” című nótát zümmögi.

Már majdnem elérte a hidat. Mindjárt átsétál rajta és még mindig tíz percre lesz a nyugati part boltjaitól — vagy egy kicsit messzebb…

Sötét autó hajtott el mellette, megállt, aztán gomolygó kipufogófüstöt pöfékelve visszatolatott és megállt mellette. Lehúzódott az egyik ablak, a bentről kitóduló gőz meg pára összekeveredett a füsttel, és sárkányleheletként kavargott a kocsi körül.

— Minden oké, uram? — kérdezte egy hekus az autóból.

Árnyék első ösztönös reakciójaként majdnem rávágta, Háppersze, minden tökéletes és csúcsszuper köszönöm szépen biztos úr. De ezzel már elkésett, és helyette azt kezdte mondani:

— Mindjárt megfagyok. Elindultam a városba, hogy ennivalót meg meleg ruhát vegyek, de alábecsültem a távot — és eddig jutott gondolatban, amikor rájött, hogy ebből a fogvacogáson kívül csak annyi hallatszott: „M-m-meg-ffagyok”, és gyorsan hozzátette:

— S-s-s-sajnálom. Hideg. Bocs.

A rendőr kinyitotta a kocsi hátsó ajtaját.

— Azonnal beszáll és felmelegszik, megértette? — Árnyék hálatelt szívvel bemászott a hátsó ülésre, a kezét dörzsölgette, és megpróbálta elhessegetni a lefagyott lábujjak gondolatát. A rendőr visszaült a kormányhoz. Árnyék a rácson keresztül megnézte magának. Nem akart arra gondolni, mikor ült utoljára egy rendőrautó hátsó ülésén, és nem akarta észrevenni, hogy hátul nincsen kilincs, hanem inkább életre dörgölte a kezét. Fájt az arca, akárcsak vöröslő ujjai, és most, a melegben ismét megsajdultak a lábujjai. Ez, gondolta, jó jel.

A hekus sebességbe tette a kocsit és elindultak.

— Hát tudja — mondta, de nem nézett hátra, csak egy kicsit hangosabban beszélt —, ha megbocsát, ez igazán nagy ostobaság volt. Nem hallgatta az időjárásjelentéseket? Mínusz harminc van odakint. Isten tudja, mennyivel érezzük hidegebbnek a szél miatt, mínusz ötvennek vagy hatvannak, de azt hiszem, ilyen hidegben a szél a legutolsó, ami miatt aggódni kell.

— Kösz — mondta Árnyék. — Kösz, hogy megállt. Nagyon, nagyon hálás vagyok magának.

— Nem messze innen egy nő ma reggel kiment megtölteni a madáretetőt, köntösben meg papucsban, és odafagyott, szó szerint odafagyott a járdához. Ma reggel mondták a tévében. Maga új errefelé. — Ez majdnem kérdés volt, de a férfi tudta rá a választ.

— Múlt éjjel érkeztem a távolsági járattal. Arra gondoltam, veszek magamnak pár meleg ruhát, kaját meg egy kocsit. Nem számítottam ilyen hidegre.

— Ja — mondta a hekus. — Engem is meglepett. Túlságosan lefoglalt az, hogy a globális felmelegedés miatt aggódtam. Chad Mulligan vagyok. A lakeside-i seriff.

— Mike Ainsel.

— Helló, Mike. Jobban van?

— Igen, egy kicsit.

— Mit szeretne, hová vigyem először?

Árnyék belemártotta a kezét a lentről áradó tűzforró levegőbe, ami fájdalmasan égette az ujjait, aztán visszahúzta. Mindent a maga idejében.

— Mi lenne, ha kitenne a városközpontban?

— Szó sem lehet róla. Amíg nem egy bankrabláshoz van szüksége rám sofőrként, boldogan elviszem bárhová, ahová menni akar. Vegye úgy, hogy ez a város üdvözlő járata.

— Mit ajánlana, hol kezdjük?

— Csak múlt éjjel költözött be.

— Így igaz.

— Reggelizett már?

— Még nem.

— Hát, nekem ez állatira jó kiindulópontnak tűnik — mondta Mulligan. Addigra átjutottak a hídon és bejutottak a város északnyugati részébe.

— Ez a főutca — mondta Mulligan —, és az ott… — tette hozzá, amikor a főutcán jobbra fordultak — a főtér.