AZ ELVESZETT KERESZT

– Mint Askalonból mindenki, akit a törökök nem öltek meg vagy nem dobtak a vízbe. Igen szomorú állapotban érkeztek ide, mert ahogy beszélik, a szultánnal előfordul, hogy könyörületes, de az emírjeivel sosem. Allah nevében ölnek, gyújtogatnak, fosztogatnak, erőszakoskodnak és kínoznak. Marietta megsebesült.

Egyenesen a palotába jött, remélve, hogy szorítanak neki egy kis helyet…

– Szeretném látni.

– Ennél mi sem egyszerűbb – szólt közbe Balian, aki eddig a háttérből figyelte az öreg katona szavait. – Csak fel kell mennie… hacsak nincs ellenére, hogy találkozzék Agnès asszonnyal. Ha így van, megértem, hisz emlékszem, milyen mohón használta ki Balduin betegségét, hogy elérje, amit akar.

– Csak arra akarok emlékezni, hogy szerette a fiát, még ha rosszul is szerette.

– Akkor menjen. Nem kísérem el. Ismeri a járást, és én sosem tartoztam a barátai közé… Látni fogja, hogy megváltozott…

Mostanra teljesen besötétedett, Jeruzsálemben azonban ritkán volt néma az éjszaka. Azelőtt Agnès és társai ünnepségeinek zaja töltötte be, a harangok csengésével elvegyülve. A harangok most is ott voltak, most azonban a háttér moraját a citadella hátsó udvaraiban, a templomokban, a kolostorok kertjeiben, az Ispotályban és a Templom külső gyűrűjében táborozó sok száz menekült alkotta.

Thibaut az egyik vaskarikából elvett egy fáklyát, és megindult a királyi lakosztályokhoz vezető lépcsőn, melyet egykor fényesen kivilágítottak, és ahol valaha fuvolák, lantok és dobok zenéje, énekszó hallatszott. Most minden sötét és néma volt.

Agnès ajtajában már nem is álltak őrök: minden fegyverforgatásra alkalmas emberre szükség volt máshol, és amikor Thibaut kinyitotta a súlyos, faragott cédrus ajtószárnyat, suttogó ima ütötte meg a fülét. A szoba sötét volt, alig világította meg a két olajlámpás, mely a hatalmas, azúrkék damaszkuszi szatén borítású ágy két oldalán égett, mely fölé az éjszakai rovarokat távol tartó nagy fátyol borult. Kékes árnyalata remekül illett az úrnő szőke szépségéhez. A környező sötétségben olyan volt az ágy, akár egy hatalmas buborék, akár egy felhő, melyet enyhe arany csillogásba vontak a kis sárga lángok. Mindössze ennyi maradt azonban az ágy egykori kéjes pompájából, ahol Agnès vígan áldozott a test bűneinek a legszebb férfiakkal, akiket a véletlen az útjába sodort. A selyemlepedőkből, a puha matracokból, a lágy, hímzett párnákból nem maradt semmi. A lesoványodott test vékony szalmazsákon feküdt lepedő és takaró nélkül, mindössze fehér apácaruhába öltözve, mely arra emlékeztetett, amilyet Balduin viselt előszeretettel, amikor levetette páncélját. A pompás hajzuhatagot, mely Agnès egyetlen ruhája volt, amikor szeretőit fogadta, rövidre vágták, könnyű kis fürtökben, sisakként keretezte arcát, melyet annyira eltorzított a fájdalom, hogy Thibaut alig ismerte fel. A szerelemre teremtett test széthullott a vadállat harapásai alatt, mely nemi szerveit támadta meg. Hiába füstöltek illatos füveket, a halált előre jelző