AZ ELVESZETT KERESZT

Az ügyes zsidó orvos még mindig a Füge utcai házában lakott, de nem volt otthon.

A menekültáradat a végtelenségig sokszorozta a munkáját. Thibaut mégis rátalált a Jozefát utcában, nem messze az ugyanezt a nevet viselő vesztőhelytőclass="underline" éppen egy asszony égési sérüléseit kezelte egy balzsammal, aki megégette magát az üstjével.

Kénytelen volt fékezni türelmetlenségét, míg az asszony megfelelő kötést nem kapott.

Joad nem volt hajlandó azonnal vele tartani, hiszen súlyos betegek vártak rá.

– Majd várnak még egy keveset! – jelentette ki Thibaut. – Ariane, az örmény lány nagy bajban van, és szüksége van magára. Emlékszik rá, remélem?

– Akit Balduin király az angyalának nevezett? Igen, emlékszem rá, de nem tudtam, hogy beteg: a leprás halála óta nem hívnak a palotába!

– Már nincs a palotában.

Menet közben Thibaut amennyire tudta, elmesélte, hogyan találtak rá, és milyen állapotban van a lány. Isabelle szobájában találták, ahol Simon még mindig mellette volt: apró kis ütésekkel óvatosan levette a karikát, miután amennyire csak tudták, beburkolták a sebesült lábat.

– Úgy gondoltam, jobb, ha addig végezzük el, míg eszméletlen – magyarázta Isabelle. – Úgy tűnik, semmit sem érzett… vagy nagyon keveset.

Simon jól megtömött és jól megérdemelt erszénnyel távozott. Az orvos mindenkit kiküldött, még Thibaut-t is, és csak Isabelle-t tartotta maga mellett, akiről tudta, hogy hatékony segítsége lehet. Thibaut lement a kertbe, hogy köszöntse az asszonyt, akit továbbra is mindenki Mária királynénak hívott, és aki éppen imára tanította legkisebb lányát, Marguerite-et, a kétéves babát, a Baliannal kötött házasságából született negyedik gyermekét. A kis Helvis, a harmadik ott téblábolt körülöttük, igyekezett megzavarni a tanulást, és egy jázminvirággal a húga orrocskáját csiklandozta. A két idősebb fiút, Jean-t és Philippe-et már férfiak kezébe adták, hogy megkezdődjék lovagi nevelésük.

Bájos volt a látvány a kis, viráglepte kert díszletében. A kicsik nevetése ragadós volt, és Komnenosz Mária különben sem volt szigorú anya. Velük nevetett, tudta nélkül is megnyugtató képet küldve az érkező felé, akinek szemét még eltöltötte az iménti borzalmas látvány a könyörtelen ostromra készülődő város mindennapos nehézségei után.

Mária mindig is kedvelte Thibaut-t. Úgy fogadta, mint egy régen szem elől tévesztett barátot. Bemutatta neki a lányait – akik hozzá hasonlóan most már frank divat szerint öltöztek –, majd miután a dajka gondjaira bízta őket, egy percet sem várt tovább, és feltette a kérdést, melyet a férje jobbnak látott elhallgatni:

– Hogy lehet, Thibaut, hogy nem tért vissza a Templomba, és nem vette vissza a köpenyét? A férjemtől pedig úgy hallottam, felesküdött.

– Megtettem, felség, de csak foghegyről és szükségből, egy jó barát tanácsára és támogatásával. Most, azok után, amit megismertem a nagymester tetteiből, képtelen vagyok elviselni a gondolatot, hogy vakon engedelmeskedjem neki, ahogyan azt a szabályzat megköveteli. Ha a Templom nagy is volt valaha, ma nem az, és úgy határoztam, mostantól a magam módján imádkozom Istenhez. Ráadásul megesküdtem Balduin királynak, hogy vigyázok az egyetlen nőre, akit valaha is szerelemmel szeretett.

Ma Isabelle kisasszony és én megtaláltuk. Ha életben marad, gondoskodnom kell róla…

– Miért ne gondoskodnánk róla mi? Ariane éveken át élt a lányom mellett. Őszinte szeretet fűzte össze őket, és megtartotta helyét a családunkban…

Ebben a pillanatban Isabelle tűnt fel a kert bejáratánál, és intett Thibaut-nak, hogy menjen oda. Az alacsony teremben, ahová a lépcső vezetett, Joad ben Ezra nagyon komor arccal várta.

– Nos? – kérdezte Thibaut.

– Nagyon gyenge, és a halál nem sokat váratott volna magára, ha nem sietnek a segítségére… De nem tudom, nem lett volna-e jobb.

– Miért? – tört ki Thibaut.

– Harag nélkül hallgasson végig, kérem, mert csakis rá gondolok. Iszonyatos, amit el kellett szenvednie. A szerencsétlent verték, megsebezték, megégették, bizonyára többször megerőszakolták, ritka kegyetlenséggel, hisz szétszaggatták a bensőjét. Azt hiszem, éheztették is: félelmetesen sovány, és az utolsó napokban az őrzője, aki bizonyára pontos utasításokat kapott, elfelejtett inni adni neki.

– No de mindez helyrehozható?

– Igen… de nem ilyen körülmények között. Megfertőzte a lepra…

– Nem!

Isabelle kiáltott fel, és arcát a kezébe temetve térdre rogyott a kövezeten. Thibaut úgy érzete, kifut a föld a lába alól.

– Ben Ezra mester! Tudja, mit beszél?

– Sajnos nagyon is tudom! Thibaut úr, és ön, nemes hölgy, nem tarthatják itt. Ez a ház tele van emberekkel, akik mind élni akarnak.

– Talán hamarosan Szaladintól kell kérniük az életüket… Leprás! – suttogta maga elé Thibaut, és a borzalmas pillanatban meg is feledkezett a többiekről, akik azonban hallották a szavait. – Az lehetetlen!… Balduin sosem érintette… kivéve egyszer, de az nagyon régen volt!