AZ ELVESZETT KERESZT
- Автор: Бенцони Жюльетта
- Серия: Шевалье (Рыцари) #1
- Язык: венгерский
- Жанр: Исторические любовные романы
Электронная книга - «AZ ELVESZETT KERESZT». Краткое содержание книги:
Thibaut testestül-lelkestül az angyali szépségű nemes lelkű de leprás fiúnak szenteli magát. Elkíséri a királyság négy sarkába a sosem szűnő harcban amelyet a herceg folytat Szaladin egyeduralma ellen egészen huszonnégy évesen bekövetkező haláláig. Balduin iránti elkötelezett barátsága mellett Thibaut mélységesen szerelmes Isabelle-be a herceg húgába s ez a szerelem egy életen át kitart még akkor is amikor a lányt Jeruzsálem királynőjévé koronázzák s a sorsa különös fordulatokat vesz.
A királyi udvar alkotja környezetüket: Balduin nimfomán perverz anyja a lánya a gyönyörű szívtelen és önző Sybilla a többé-kevésbé hűséges de szinte mindig kapzsi bárók. Miközben egymást érik az intrikák a királyság a vesztébe rohan a templomosok titokzatos pillantásától kísérve...
– Az elég lehet – felelte halkan az orvos, kitalálva, mire utal a lovag. – Valójában nem sokat tudunk a betegség terjedéséről. Bizonyos, hogy érintéssel fertőz, de talán nem csak úgy. Így például egy gyermek, aki egészséges szülőktől születik, mint Amalrich király és Agnès volt, megbetegedhet. Azt sem tudjuk, mennyi időbe telik, míg megmutatkozik a kór…
Beszélt, most már lélegzetvételnyi szünet nélkül, mintha a szavak áradatába próbálná fojtani a pillanat borzalmát. Thibaut már nem is hallotta, süketté tette fülét a szívét feszítő harag. Tehát Ariane, akit megkínoztak, tönkretettek, csak azért talált menedéket, hogy onnan is elűzzék? Isten megengedné, hogy ez az élet, melyet teljes egészében a legtisztább szerelemnek szenteltek, a falakon kívül, egy lepratelep rémségében végződjön, melyet a törökök, ha ideérnek, biztosan sietve felégetnek majd?
Körülnézett, és rémült arcokat látott a lépcsőn és az ajtókban. Látta, hogy Isabelle még mindig térden állva, meggörnyedt vállal imádkozik, lehunyt szemmel és akkora tűzzel, hogy összekulcsolt keze ízületei kifehérednek bele. Hallotta a csendet. A félelemből született csendet, mely máris a kinti árnyak közé taszította a fent pihenőt…
Ekkor hatalmas harag, szent düh vett erőt rajta. Félrelökte a cselédeket és a szolgákat, felrobogott a lépcsőn és berontott a szobába, majd az ágy végénél állva a beteget figyelte. Megitatták, megmosdatták, fehér inget adtak rá, és így kevésbé nyomorultul festett, nyugodtabb is volt, de Thibaut tudta, micsoda kegyetlenséget szülhet a félelem és az ostobaság, hisz a homlokon, melyet megszabadítottak az alvadt vértől és a mocsoktól, a fekete haj tövében két barna folt látszott, mely más foltokat idézett emlékezetébe.
Mit tegyen, hogy megkímélje Balduin szerelmét a legnagyobb borzalomtól? Ölje meg, itt, ebben az ágyban? Keze gépiesen a tőre markolatát kereste. Abban a pillanatban azonban, amikor kivonta volna, valami, egy ismeretlen erő, mely ellen semmit sem tehetett, lefogta a kezét. Hirtelen, mint a beáramló fénysugár, őrült, emelkedett ötlet hasított belé, mely igazán méltó volt a szép szerelmi történethez, melyből mindössze ez a beteg test maradt!
Az ágy fölé hajolt, felnyalábolta Ariane-t és a lepedőjét, melybe beburkolta. Nagyon könnyű volt a lány, és Thibaut ereje megkétszereződött. A lépcsőhöz vitte.
– Hátra mindenki! – kiáltotta, és megindult lefelé.
– Thibaut! – sikoltotta Isabelle. – Mit akar tenni? A férfi már az udvart szelte át, és nem felelt.
Isabelle a nyomába vetette magát, összefogva szoknyáját, hogy ne zavarja a futásban. Egymás nyomában siettek a Szent Sírhoz, s egyetlenegyszer sem botlottak meg az este félhomályában. A megveszekedett elszántság előtt mindenki félrehúzódott, keresztet vetett, majd az első meglepetés elmúltával a nyomukba szegődött, kíváncsian várva, mi fog történni A bazilika előtt emberek térdeltek, és Heracliu vezette az imát. Látva, hogy a szokatlan csoport bejárat felé siet, a pátriárka útjukat akarta állni.
– Hátra! – üvöltötte ismét Thibaut. – Engedj át, h: tétlen pap, és egy időre elfelejtem, hogy megöletted Guillaume de Tyrt!
Futás közben a lepedő félrecsúszott, felfedve Ariane arcát, melyet az utolsó napsugár ragyogott be.
– No de ez a nő… leprás! – dadogta rémülten a pátriárka. – Hova akarod vinni?
– Oda, ahová mennie kell. Utat, pátriárka! Vagy rettegj Isten haragjától, de legalább az enyémtől!
Meghajlott háttal, kidülledt szemmel, akár a vadállat az idomárral szemben, Heraclius hátrált, és mögötte engedelmesen megnyílt a kanonokok és diakónusok sora, akik elálltak a bejáratot. Thibaut hirtelen emelkedett léptekkel bevonult a templomba, térdet hajtott anélkül, hogy karja megremegett volna, majd a kriptába vezető
lépcsőhöz ment, ahol Jeruzsálem királyai nyugodtak. Mint Krisztus sírját, ezt is éjjel-nappal megvilágították, de szerényebben: két nagy viaszgyertya égett IV. Balduin sírhelye két oldalán, mely mellett oly kicsinek hatott Sybilla gyermekének koporsója.
Thibaut habozás nélkül letette terhét a márványkő lapra, melyen a két sárga láng különös mélységeket keltett életre, majd térdre ereszkedett, és addig hajolt lefelé, míg homloka a jéghideg kövezetet nem érintette.
– Itt vagyok, királyom! – suttogta olyan halkan, hogy senki nem hallotta, még Isabelle sem, aki most már a sír másik oldalán térdelt. – És itt van, aki annyira szeretett téged, hogy azt kívánta, veled együtt haljon a legborzalmasabb betegségben. És itt vagyok én, a szolgád, akire bíztad, és aki nem tudott vigyázni rá. Ezért elhoztam hozzád, hogy te gondoskodj róla, és ha Isten úgy akarja, mondd meg, mi legyen a sorsa.
Imádkozni fogok, imádkozni, és még mindig imádkozni, míg csak meg nem hallom a hangodat! In nomine Patris et Filii et Spiritus Sanctus…
Thibaut imádkozott. Hosszan. Észre sem vette az idő múlását, olyan lázasan könyörgött a megfeszített és feltámadt Megváltóhoz és minden élő Atyjához. Semmi válasz nem érkezett. Az itt nyugvó király bizonyára nem hallotta őt, hiszen a remélt hang nem szólalt meg a lovag fejében. Még elszántabb, még sürgetőbb lett az imája. Ha kell, utolsó leheletéig imádkozik… Hirtelen egészen közelről egy hangot hallott, Isabelle-ét:
– Nézze!
A sír kövén a gyertyák lángja életre keltette a mozdulatlan arcot, melyről minden seb eltűnt, a barna foltokkal együtt. A lány homlokán a bőr újra tiszta elefántcsont volt, és mellkasán összefont kezei tisztán ragyogtak.
Thibaut nem hitt a szemének, és felemelte a fejét. Tekintete Isabelle elragadtatott pillantásával találkozott. Az örömkönnyekben a lány szeme úgy ragyogott, akár egy csillag.
– Istennek legyen hála! – suttogta. – Eltűnt a betegség! Isten megengedte, hogy Balduin szolgája sírján a lány, akit szeretett, megszabaduljon a leprától. Meggyógyult!
Meggyógyult!
A diadalmas kiáltás végigzengett a boltívek alatt, felfutott a lépcsőn, melynek tetején a bazilika emberei tolongtak. Egyikük továbbkiáltotta, aztán még egy, még egy és még egy hang visszhangozta. A csodát és Isten dicsőségét hirdető kiáltás lett belőle, hatalmas halleluja, mely betöltötte a templomot, kitódult a térre, és tűzbe hozta az ott imádkozó tömeget. Olyannyira, hogy a pátriárka sietve bezáratta a Szent Sír bronzkapuit, hogy megakadályozza, hogy betóduljanak a sírokhoz, majd maga is lement á kriptába. Az álla is leesett a látványtóclass="underline" Isabelle hercegnő és a Courtenay fattyú örömtől ragyogva az iménti leprás fölé hajoltak, akin egyértelműen látszott, hogy hihetetlen isteni kegyben részesült. Lesegítették a sírról, de hamar kiderült, hogy még túlságosan gyenge ahhoz, hogy megálljon a lábán, és Thibaut a karjába emelte, hogy kivigye a friss levegőre. Heraclius előrelépett:
– Bezárattam a kapukat, hogy a tömeg ne zúduljon be. Menjenek ki…
– A főbejáraton megyünk ki – szakította félbe Thibaut, akit elszánttá tett az öröm.
– Isten erejének ekkora megmutatkozását nem szabad elrejteni. A népnek joga van látni. Különösen most, hogy baj közeledik felé.
Heraclius összezavarodott, nem tudta, mit felelhetne. Inkább kiadta a kért utasítást, és Thibaut karjában Ariane-nal, nyomában Isabelle-lel megjelent a kapuban, melyet most már több tucat fáklya világított meg. Ismét feltámadt a kiáltás, majd hirtelen elült, akár egy elfújt láng, és a fiatalok térdeplő, néma tömeg között szelték át a teret, melynek végén ott találták Balian d’Ibelint, akinek fáradt arca szintén boldogan ragyogott.