AZ ELVESZETT KERESZT
- Автор: Бенцони Жюльетта
- Серия: Шевалье (Рыцари) #1
- Язык: венгерский
- Жанр: Исторические любовные романы
Электронная книга - «AZ ELVESZETT KERESZT». Краткое содержание книги:
Thibaut testestül-lelkestül az angyali szépségű nemes lelkű de leprás fiúnak szenteli magát. Elkíséri a királyság négy sarkába a sosem szűnő harcban amelyet a herceg folytat Szaladin egyeduralma ellen egészen huszonnégy évesen bekövetkező haláláig. Balduin iránti elkötelezett barátsága mellett Thibaut mélységesen szerelmes Isabelle-be a herceg húgába s ez a szerelem egy életen át kitart még akkor is amikor a lányt Jeruzsálem királynőjévé koronázzák s a sorsa különös fordulatokat vesz.
A királyi udvar alkotja környezetüket: Balduin nimfomán perverz anyja a lánya a gyönyörű szívtelen és önző Sybilla a többé-kevésbé hűséges de szinte mindig kapzsi bárók. Miközben egymást érik az intrikák a királyság a vesztébe rohan a templomosok titokzatos pillantásától kísérve...
Khoda szemmel láthatóan nem így gondolkozott. Rá bízták a ház őrzését, hát őrizte, ez minden. Éppen egy asszonnyal tárgyalt, akiből megérkeztekor Thibaut csak cizellált ezüstgyűrűvel összefogott kék fátylas fejét látta. Hallotta az asszony erős, parancsoló hangját:
– Ezek a szerencsétlenek kimerültek, fogytán az erejük, és segítségre van szükségük. Be kell engedned őket, mert ez az elöljáró, Sir Balian d'Ibelin parancsa!
– Engedelmeskedni fognak önnek, nemes hölgy, különben ez a férfi megtanulja, mi az ára, ha ellenszegül a kormányzó parancsainak.
Ó, a gyönyörű, a csodálatos fény, mely a felismerésben felragyogott a fiatal hölgy kék szemében! Majdnem kinyújtotta felé a kezét, de visszafogta magát: nem tartozik erre a veszett őrkutyára a felindulása. A rabszolga különben is tiltakozni kezdett:
– Khodának egyetlen ura van, aki azt mondta, vigyázzak a házra. Más urat nem ismer!
– Nos, akkor most megismersz – vágott vissza Thibaut, és kivonta a kardját, melynek hegyét a rabszolga nyaka felé irányította. – Beengeded őket, vagy…
Khoda bizonyára a halálát olvasta ki a szürke, hideg és kérlelhetetlen szempárból, mely rá szegeződött, mégis megpróbált alkudozni:
– Mit fog szólni a gazdám, amikor visszajön? Tudod, nagyuram, kegyetlen tud lenni!
– Nem annyira, mint én, erről biztosíthatlak! Ráadásul nem hiszem, hogy a gazdád valaha is visszajön ide. Én pedig az örököse, a fia vagyok. Tehát add ide a kulcsokat, és engedj be!
Az etióp legyőzötten engedelmeskedett, leakasztotta az övéről a kulcscsomót, és felé nyújtotta, majd mélyen meghajolt, és félrehúzódott. Thibaut visszatette kardját a hüvelyébe, és örömteli remegését elnyomva a karját nyújtotta Isabelle-nek, hogy bevezesse az udvarba. A menekültek a nyomukban haladtak. Férfiak, nők, gyerekek és öregek lepték el a földszinti termeket, örömkiáltásokkal és hálatelt szavakkal. Az asszonyok még Thibaut kezét is megcsókolták, aki mielőtt megízlelte volna a sors nyújtotta néhány boldog pillanatot, elkiáltotta magát:
– Miután kipihenték magukat, az egészséges férfiaknak a citadellába kell menniük, hogy megkapják utasításaikat Balian nagyúrtól! A veszedelem, mely elől ide menekültek, közeledik, és minden erős karra szükségünk van.
– A miénkre miért nincs? – kiáltott vissza egy szép lány, akinek merész tekintete nem titkolta, hogy kedvére valónak találja a lovagot. – Mi is hasznosak lehetünk: követ hordunk, olajat forralunk, összegyűjtjük a nyilakat, segítünk a sebesülteknek…
– Köszönet érte! Minden segítséget elfogadunk – felelte Thibaut egy mosollyal, melyet azután Isabelle felé fordított.
A hercegnő azonban máris egy terhes asszony fölé hajolt, aki éppen elvesztette az eszméletét. Thibaut ekkor látta, hogy nincs egyedül, ahogyan először gondolta, hanem három cseléd kíséri tépésekkel, kötésekkel, balzsamokkal, olajokkal és minden elsősegélyhez szükséges eszközzel megrakott kosarakkal. Az egyikük a kövér Euphémia volt: ő kenyeret és bort hozott, melyet máris osztani kezdett.
Miközben Isabelle Thibaut számára meglepő szakértelemmel ellátta az asszonyt, utasításokat adott, hogy húzzanak vizet és keressenek szénát, hogy fekhelyet készítsenek a legkimerültebbeknek. Hirtelen felemelte a fejét, és Thibaut-ra nézett:
– Tegye hasznossá magát, barátom! Enni kell adni az embereknek: kell lennie raktárkészletnek a palotában!
A lovag magához intette Khodát, és kikérdezte. A rabszolga beletörődő
mozdulattal egy ajtóra mutatott, mely mögött lépcső nyílt. Természetesen kulcsra volt zárva. Isabelle elkérte a kulcsot, és felállt:
– Magával megyek. Látni akarom, mi van ott!
A lépcső ugyanolyan volt, mint minden pincelépcső: meredek és csúszós, különösen egy hercegnő finom cipellője számára. Isabelle-nek Thibaut-ba kellett kapaszkodnia. Annyira meredekek voltak azonban a fokok, hogy a támasz ellenére mégis majdnem elesett, de a lovag elkapta, és egymás karjában találták magukat odalent. A lány testének érintésére a fiatalemberen úrrá lett a káprázat. Vászonruhája, mely ugyanolyan kék volt, mint a szeme, bizonyára poros és piszkos lett, Isabelle-ből azonban csodálatos illat áradt, melyben rózsa és jázmin keveredett. Ráadásul a test, melyet a ruha vékony szövete takart, már nem egy kislányé volt, hanem egy tizennyolc éves nőé, édes hajlatokkal, melyeken Thibaut türelmetlen keze felfedező útra indult.
Isabelle ösztönösen válaszolt a csókjára, melyben ott égett a sokáig elfojtott szenvedély, közben mégis azt suttogta, „ne… ne…”, ám egyre gyengébben, egyre kevesebb meggyőződéssel.
Thibaut tekintete máris a pincét fürkészte valami után kutatva, mely akár egészen távolról is emlékeztethetett nászágyra, amikor nyögést hallott… és azonnal megállt.
Isabelle is hallotta, és a pár természetesen szétvált.
– Arról jön! – mutatott Thibaut egy folyosóra, mely olajoshordók, boroshordók és különböző élelmiszeres zsákok között nyílt előttük.
Felragadta a fáklyát, mely a pincelejáróban égett, és oda sietett. Egy elég rossz állapotú, de vadonatúj lakattal lezárt ajtót látott. Mögüle érkezett a nyögés.
– Vigyázzon! – suttogta Isabelle.
– Adja ide a kulcsokat, és tartsa a fáklyát!
Lázasan végignézte a kulcscsomót, kereste a megfelelőt, kipróbált kettőt, melyek nem illettek a lakathoz, majd végül megtalálta az igazit, mely a legújabb volt mind között. A jól megolajozott zár nem kérette magát, és az alacsony, vastag ajtó kinyílt.
Kellemetlen szag áradt ki mögüle.
– Maradjon itt! – adta ki az utasítást Thibaut. – Talán egy beteg és veszélyes állat van odabent…
– Nem zárnak így be egy állatot, bármilyen értékes legyen is! – felelte logikusan gondolkodva a lány, miközben visszaadta a fáklyát.
A lovag lehajolt, hogy beléphessen, és tekintetét a homályba fúrta a levegőtlen, ablaktalan kis lukban, ahol képtelenség volt felegyenesedni. A fáklya lángjában elé táruló látványra iszonyattal felkiáltott:
– Istenem!
Egy nő feküdt rongyokban a rothadó szalmán, melyből a bűz áradt. Az egyik bokájára hegesztett vaskarika kötötte a falhoz, ami azonban nyomorúságos állapotát tekintve felesleges óvintézkedés volt. Piszkos, meggyötört, tragikusan sovány és férgek lepte testén kívül Thibaut csak hosszú, kócos fekete haját látta, mely eltakarta az arcát.
Úgy tűnt, nem veszi észre a fiatalembert, és továbbra is halkan nyögdécselt.
Thibaut előérzettől vezérelve félre akarta húzni a haját, Isabelle azonban, aki a nyomában belépett, megelőzte:
– Édes Jézusom! Ariane az! – kiáltott fel, ahogy meglátta a sovány, sápadt arcot, melyen alvadt vér borította sebhelyek látszottak.