AZ ELVESZETT KERESZT
- Автор: Бенцони Жюльетта
- Серия: Шевалье (Рыцари) #1
- Язык: венгерский
- Жанр: Исторические любовные романы
Электронная книга - «AZ ELVESZETT KERESZT». Краткое содержание книги:
Thibaut testestül-lelkestül az angyali szépségű nemes lelkű de leprás fiúnak szenteli magát. Elkíséri a királyság négy sarkába a sosem szűnő harcban amelyet a herceg folytat Szaladin egyeduralma ellen egészen huszonnégy évesen bekövetkező haláláig. Balduin iránti elkötelezett barátsága mellett Thibaut mélységesen szerelmes Isabelle-be a herceg húgába s ez a szerelem egy életen át kitart még akkor is amikor a lányt Jeruzsálem királynőjévé koronázzák s a sorsa különös fordulatokat vesz.
A királyi udvar alkotja környezetüket: Balduin nimfomán perverz anyja a lánya a gyönyörű szívtelen és önző Sybilla a többé-kevésbé hűséges de szinte mindig kapzsi bárók. Miközben egymást érik az intrikák a királyság a vesztébe rohan a templomosok titokzatos pillantásától kísérve...
Antiochiában pedig a tehetetlen Bohemund, Orgueilleuse de Harenc özvegye nem tudott jobbat kitalálni, mint hogy feleségül vette a szeretőjét, Sybilla de Burzey-t, aki régóta tájékoztatta Szaladint mindarról, ami a környéken történt. Ennek köszönhetően még békében élhettek, a távolból hallgatva a lánccsörgés, a mészárlás és a tűzvészek zaját.
A szultán hadnagyainak kezére került Naim, Arszuf, Dzsenim, Szamária, Nablusz, Jerikó, Fuleh, Maalsa, Sandelio, Tibnin és más városok is, miközben Lusignan és Ridefort tevékenykedésének ellenére a nagy templomos és ispotályos erődök, Château-neuf, Szafed és Belvoir ellenálltak, méghozzá több mint egy évig, míg csak az éhség ki nem kezdte őket.
Gázában és Askalonban szintén nem Szaladin önkéntes segítőinek szája íze szerint történtek a dolgok. Guy de Lusignan névleg még mindig a város ura volt, ahová egykor bezárkózott Sybillával, hogy packázzon a leprás királlyal, aki még haldoklásában is összeszedte az erejét, hogy harcra keljen velük. A helyiek sosem bocsátottak meg neki, és amikor Guy eléjük merészkedett, hogy arra kérje őket, nyissák meg a kapukat a muzulmánok előtt, kövekkel és sértésekkel fogadták: csak egy szerencsétlen alak, aki méltatlan arra, hogy viselje a koronát, melyet egy perverz és félbolond nő ágyában szerzett, és soha többé nem ismerik el királynak.
Megkezdődött az ostrom, és Szaladinnak több mint egy hónapnyi kemény erőfeszítésébe került a győzelem. Már csak Jeruzsálem maradt!
Amikor Thibaut és Adam rövid belvoiri pihenő után, ahol az ispotályosok elszántsága visszaadta bátorságukat, Jeruzsálembe érkezett, zárt kapukat talált, és alig tudott bejutni. Férfiak és nők őrködtek a falakon, és Thibaut hiába kiáltotta oda a nevét, mintha sosem hallottak volna róla. Közeledett az este, de a napközbeni hőség nem enyhült a tenger felől érkező vastag felhők miatt. Az elektromossággal teli levegő
mintha csak tovább szította volna az őrszemek bizalmatlanságát.
Végül, miközben Adam egy öreg göröggel tárgyalt, aki makacsul azt hitte, hogy Szaladin előőrse áll előtte, egy erős férfialak jelent meg mellette, kihajolt a falon, majd azonnal elkiáltotta magát:
– Nyissanak kaput, a mindenségit! A fattyú az! Lemegyek.
Néhány pillanattal később Thibaut Balian d'Ibelin karjaiba omlott. A férfi olyan boldogan ölelte magához, hogy könnyek szöktek a szemébe. Azután magához húzta Adamot is.
– Megmenekültek a pokolból, barátaim? Ó, istennek legyen hála! Nagy szükségünk van jó kardokra és bátor szívekre! De hogyan csinálták? Az az ördög Szaladin aljasul lemészároltatott minden templomost és ispotályost, mintha csak vágómarhák lennének, nem pedig nemes lovagok!
– A tóba vetettük magunkat, és megszöktünk – magyarázta Thibaut, aki nem akart több részlettel szolgálni. – És maga, Balian úr?
– Szaladin szabadon engedett, amikor elmondtam, mennyire aggódom a feleségemért és a lányáért. Elismerem, lovagias a hölgyekkel szemben.
– És elengedte magát anélkül, hogy bármit is követelt volna cserébe? – jegyezte meg Adam ironikus mosollyal. – Nem eskette meg például, hogy sosem emel többé fegyvert ellene?
A gróf szép arcán fájdalmas remegés futott át, de tekintete határozott maradt:
– Megesküdtem rá, bevallom, és viselem a szégyent, de amikor ide érkeztem, rémült népet találtam, csupa öregembert, nőt és gyereket. Szinte minden védő meghalt vagy fogságba esett, és sok menekült érkezett a vidékekről, melyeket az emírek fosztogatnak. Olyan emberek, akik nem akarnak meghalni vagy rabszolgasorba kerülni. Sírva könyörögtek, hogy adjak nekik fegyvert, és tanítsam meg őket a használatukra. Ráadásul… parancsot is kaptam erre.
– Kitől?
A három férfi felfelé haladt a Szent Sír utcán. Balian nem felelt, mindössze fejével Heraclius felé mutatott, aki szokásos pompájával, fején mitrával, kezében pásztorbottal közeledett feléjük.
– Joga van hozzá, hisz még mindig ő a pátriárka, és különös módon mintha a város kritikus helyzete felébresztette volna benne a vágyat, hogy hasznossá tegye magát, és a paraszti ösztönt, hogy megtartsa a földjét. Szerintem ő maga sem volt tisztában ezzel a tulajdonságával. Mióta megtudta, mi lett a hadsereggel, megsokszorozta magát.
így történt, hogy életében először Thibaut szinte baráti fogadtatást kapott a férfitól, aki gyűlölte őt. Kölcsönös volt ez a gyűlölet, hiszen a lovag képtelen volt elfelejteni a rosszat, melyet a pátriárka Guillaume de Tyrnek tett. Heraclius megöregedett. Erőteljes alakja lesoványodott, és a kegyetlen irónia, mely megszokott arckifejezését jellemezte, már nem tükröződött zöld szemében, melynek színe is megfakult. Őszintének tűnő örömmel fogadta az érkezőket és szinte szó szerint ugyanazt mondta, mint Balian:
– Nagy szükségünk van vitéz kardokra, hogy meg nyugtassuk a szegény népet…
Ezzel ment tovább, s hamarosan öreg emberek fogták közre, akikre azelőtt soha egy pillantást sem vetett, most azonban beszélgetni kezdett velük, és megáldotta őket.
– Hihetetlen! – jegyezte meg Thibaut. – Ezek az emberek úgy mennek hozzá, mintha egy szent megtestesülése lenne. Mi történt vele?
– Talán a kor teszi, vagy a lelkiismeret-furdalás? És… a bánat!
– A bánat?
– A palotában Agnès haldoklik. Nagyon egyedül van! Azt hiszem, Heraclius mégiscsak szerette. Annyit tett érte!
– És Sybilla? Akarom mondani a királynő?
– Nincs többé királynő. A helyiek majdnem megnyúzták, mert őt teszik felelőssé a balsorsukért. Azt mondják, elrabolta a koronát Balduintól, hogy egy gyáva senkiházinak adja. Ami még rosszabb: azzal vádolják, hogy megölte a tulajdon fiát, a kis Balduint. Az egyik éjjel elutazott a hölgyeivel és a szolgáival. A palota szomszédos a Dávid-kapuval. Könnyű volt kinyittatnia. Jaffa felé szökött, ahol hajóra szállt Akra vagy Tyr irányába. Ennél többet nem tudok.
Beszélgetés közben a három férfi elérte a Szent Sírt, ahol az újonnan érkezettek imádkozni akartak, mint bármely célhoz ért zarándok, mint bármely jeruzsálemi, aki hosszú utazásról tér meg. Ők a halál torkából tértek vissza, és biztosan tudták, hogy hamarosan újra oda mennek. Ahogyan azonban a templomosok jelmondata hirdette, semmit sem kértek maguknak. Csakis Isten dicsőségére kérték, hogy visszatérjen a béke a legszentebb sír köré épült királyságba… Azután a királyi kriptába mentek, hogy imádkozzanak a márványlapnál, mely alatt a szenvedéstől végre megszabadult leprás nyugodott. Ebben a pillanatban Thibaut hallani vélte Balduin kimerült hangját, amikor a halála előtti estén azt suttogta neki: „Ariane… Isabelle… vigyázz rájuk!” Amikor újra kiléptek a térre, mely az imént még elhagyatott volt, térdeplő tömeg fogadta őket, mely, mint minden este, imában kérte az Urat, hogy fordítsa el tőlük az iszlám dühét. A bazilika előtt állva, pásztorbotját magasba emelve Heraclius vezette a közös könyörgést, szemmel látható meggyőződéssel.