AZ ELVESZETT KERESZT

1244

A fagyott földet megreccsentő vasléptek zaja távolodott, halkult, majd a távolba veszett… Lassan, mintha attól félne, hogy összeroppan a gerince, a szökevény fölemelte a fejét. A földhöz simulva olyan hevesen vert a szíve, akárha a föld alatti világok legmélyebb lüktetését érezné. Hatalmas zajt csapott, betöltötte a fülét, és elnyomta a téli szél süvítését.

Vérzett az arca a tüskéktől, melyekbe belevetette magát, amikor a holdfény egy pillanatra megcsillantotta előtte a fegyveresek sisakját, ám nem érzett mást, csak ezt az embertelen dobogást, melytől fulladozott, s mely nem akart elülni…

Hidegtől elmerevedett ujjai egymás után eleresztették a környező gyökereket, melyekbe csimpaszkodtak, hogy fölállni segítsék. Nyugodtan fölegyenesedhetett, nem láthatták meg, hiszen egy erdő szélén járt, a vadlevendula-földet felváltó nagy erdő

peremén, ahol csak hanga nő a kövek között. Hosszú lába gyorsaságának és a nyomokat meg nem őrző kemény talajnak köszönhette, hogy nem találtak rá. Előtte a fák, bokrok, bozótok tömege húzódott, melybe könnyű volt beleveszni. Farkasok is vártak rá, amelyeknek ez volt az otthona, a háta mögött azonban az emberek világa fenyegette, ahol minden arc, minden ház veszélyt rejtett. Nem volt nehéz a választás…

Mélyet lélegzett, hogy lecsöndesítse őrülten dobogó szívét. A hideg levegő jót tett, bár beleremegett á harapásába, és hirtelen tudatára ébredt, hogy csak ing és nadrág van rajta. Mostanáig csak futott, észre sem vette. Ha a halál jár az ember nyomában, ki törődik a ruhájával vagy az időjárással? Igaz, a helyzete nem volt irigylésre méltó, de élt… Élt! Pedig mos– j tanra csak tehetetlen, tekintet és hang, fájdalom és igények nélküli test kellene legyen. Egy darab halott hús egy kötélre akasztva, elföldelésre várva. Ehelyett még mindig élet áramlott az ereiben, és nem zárja le örökre a szemét a föld súlya… Csakhogy sajnos talán csupán haladékot kapott. Szép dolog, hogy életben van! No de életben is kellene maradnia.

A legparancsolóbb szükség az éhség volt, nem kis 1 gondot okozva a fiúnak, aki csak a két kezére számíthatott a tél által lecsupaszított vidéken. Előző este ette meg az utolsó falat kenyerét. Ma reggel az elöljáróság emberei már fölöslegesnek tartották, hogy megetessenek egy halálraítéltet. Éppen csak egy pohár bort kapott, mielőtt fölmegy a vesztőhelyre, és mivel ezt is csak azért, hogy megfeleljenek a szokásoknak és az udvariassági elvárásoknak, vinkónál alig jobb, vacak lőre volt. Még most is érezte a hatását üres gyomrában.

Nem zavarta, amíg csak a halált várta, és bele is törődött, de egy apró kis közjátékra – két csirkeárus veszekedésére a Martroi téren, melynek díszéül a holttestét szánták – hatalmas mozgolódás támadt a tömegben, és rést nyitott az őrök között.

Kihasználta. Megragadta a kínálkozó lehetőséget, belevetette magát a résbe, és elkeveredett az emberáradatban.

Egy láthatatlan kés elvágta a köteleit, mielőtt kifelé taszították volna. A sűrű tömeg természetes, nehezen áthatolható kerítést vont közé és a fegyveresek közé, kerítést, mely végül csak engedett a katonák előtt, de •lég ideig kitartott ahhoz, hogy elmenekülhessen.

Bozótokon és rögös ösvényeken, cserjéseken és csalánosokon át ért ki az ugarra, összegörnyedve, hogy belevesszen a természetbe, feje gyakrabban a térde magasságában, mint természetes helyén, közönyösen a hideg, a tüskék, a jeges tócsák iránt. Csakis az élni akarása és a szabadságvágya hajtotta. A legapróbb zajra is a földre lapult, zakatolt a füle, szinte megállt a szívverése. Ezerszer lelapulva és ezerszer fölállva mégis nagy utat tett meg, és telt az idő. A nyirkos hajnal hamarosan föloldja az ég sűrű

homályát. Valahol a vidéken egy kakas rekedt kukorékolása máris jelezte, hogy bezárt házaikban és kunyhóikban hamarosan fölébrednek az emberek. Rejtekhelyet kellett találnia. Az erdő jelentette a legjobb menedéket, és belevetette magát, remélve, hogy talál egy helyet, ahol elalhat, és néhány ehető gyökeret, melyek felismerését gyermekkorában megtanulta. Azt ellenben nem tudta, hol van.