AZ ELVESZETT KERESZT
- Автор: Бенцони Жюльетта
- Серия: Шевалье (Рыцари) #1
- Язык: венгерский
- Жанр: Исторические любовные романы
Электронная книга - «AZ ELVESZETT KERESZT». Краткое содержание книги:
Thibaut testestül-lelkestül az angyali szépségű nemes lelkű de leprás fiúnak szenteli magát. Elkíséri a királyság négy sarkába a sosem szűnő harcban amelyet a herceg folytat Szaladin egyeduralma ellen egészen huszonnégy évesen bekövetkező haláláig. Balduin iránti elkötelezett barátsága mellett Thibaut mélységesen szerelmes Isabelle-be a herceg húgába s ez a szerelem egy életen át kitart még akkor is amikor a lányt Jeruzsálem királynőjévé koronázzák s a sorsa különös fordulatokat vesz.
A királyi udvar alkotja környezetüket: Balduin nimfomán perverz anyja a lánya a gyönyörű szívtelen és önző Sybilla a többé-kevésbé hűséges de szinte mindig kapzsi bárók. Miközben egymást érik az intrikák a királyság a vesztébe rohan a templomosok titokzatos pillantásától kísérve...
– Nyomorult! Megesküdtem, hogy saját kezemmel vetek véget az életednek…
hacsak nem tagadod meg a hited, és nem hirdeted a Próféta törvényét, a nevét…
– A hitetlen törvényedet hirdessem, amikor azzal jobban sérteném Istent, mintha ezer évig garázdálkodnék? Soha!
Szaladin magánkívül felragadta a kardját és lesújtott Châtillonra, haragjában azonban rosszul számította ki a csapást. A penge lemetszette a lovag karját, mely vértócsában a földre hullott. Két mameluk katona végzett a sebesülttel, aki egyetlen nyögést sem hallatott, és levágták a fejét, melyről még akkor sem tűnt el a mosoly, amikor az iszonyattal eltelt Guy lába elé gurult. Szaladin azonban, miután kiadta az utasítást, hogy a fejet tűzzék lándzsára, a test többi részét pedig dobják ki, visszaült mellé:
– Nyugodj meg! – mondta gyengéden. – Egy király nem öl királyt. Ha kipihented magad, elviszlek Damaszkuszba, ahol beszélhetünk…
Egyetlen szót sem szólt Ridefort-hoz, aki szintén arra számított, hogy kivégzik, mégis tartotta magát. Hamarosan érte jöttek és elvezették a férfival, aki már csak névleg volt Jeruzsálem királya… Azután Szaladin kiküldte a tiszteket és a szolgákat, hogy ők is kivegyék részüket a hatalmas ünneplésből, mely egész éjszaka tart majd, hogy megörökítse a győzelmet, mely megkondítja a lélekharangot a frank királyság felett. Miután elvitték a Renaud de Châtillon vérével átitatott kék és arany szőnyeget, hellyel kínálta két utolsó foglyát a puszta földön:
– Üljenek le, és mondjanak egy jó okot, amiért még két templomost megkíméljek!
– Előbb válaszolj egy kérdésre, kérlek! Miért kímélted meg a nagymesterünket?
Kifinomultabb kínhalált tartogatsz számára?
– Nem hiszem.
– Megkíméled, amikor ő a balsorsunk oka? Amikor ő az egyetlen, aki méltatlanul viselte a fehér köpenyt azok között, akik tiszta és vitéz lovagként hűek maradtak esküjükhöz és a Mindenható Úrhoz, és akiknek vére vörös sárrá változtatta ezt a földet?
A szultán fehér fogai egy pillanatra meghatározhatatlan mosolyban csillantak meg.
– Pontosan ezért kímélem meg. Hasznosabb lesz számomra élve, mint holtan.
Érett gyümölcsként ejti a kezembe azt, ami megmaradt az átkozott rendből!
– Tehát erről van szó! Sejthettem volna, hisz jól ismered az embereket.
– Valóban azzal hízelgek magamnak, hogy jó emberismerő vagyok. Téged is ismerlek! Úgy látom, sokat fejlődtél a zavaró kérdések kikerülésének művészetében, de tudnod kellene, hogy nem végtelen a türelmem. Tehát térjünk a lényegre: megtaláltad, amit Damaszkuszban kértem?
– Igen, ennek a lovagnak a segítségével, akit mellettem látsz.
– Nehezen hiszek neked, mert őszintén szólva egy percre sem gondoltam, hogy lehetséges lenne.
– Én sem hittem, de az én istenem hatalmasabb, mint a tiéd, hiszen téged hallgatva nem egy isten van. A kezemben tartottam a Próféta Pecsétjét.
– Áldott legyen a neve! – kiáltott fel a szultán. – Hol volt?
– A társam elmondja. Beszéljen, Adam lovag, mondja el, hol volt a nagy smaragd.
– Ábrahám áldozati köve alatt, ott, amit maguk a lelkek kútjának hívnak. Ott volt a pecsét. A társam találta meg a hamu között, a Salamon idejében égetésre használt oltár alatt…
– Ott? Tehát nem vizes kútról volt szó? Ebben az esetben Otmán gond nélkül megkerestethette volna…
– Talán nem is vesztette el igazán? – jegyezte meg lágyan Thibaut. – Talán azt akarta, hogy csak… az utódai számára vesszen el?
– Hogy utána ne legyen több kalifa? Ez nevetséges… sőt, értelmetlen. Bár végül is annak alapján, amit tudok róla, nem lehetetlen. Mindenesetre kiérdemelted a hálámat.
Most add ide a gyűrűt!
– Annyira ostobának tartasz, hogy magamnál tartom, kockáztatva, hogy ellopják azok, akik kifosztottak? Én is elrejtettem – magyarázta Thibaut nyugodtan.
A fekete szakáll keretében Szaladin arca bíborvörösre váltott:
– Ha játszol velem, rettenetes lesz a haragom.
– Tudom. Ezért nem is teszem. Az igazat mondtam.
– Valóban a birtokodban van a gyűrű?
– Keresztény lovagi becsületemre és a sírra, ahol a tiszta hős, szeretett királyom nyugszik, esküszöm!
– Akkor mondd meg, hol van!
– Nem. És ne próbáld a barátomtól megtudni: nem tudja.
Ez egyértelműen látszott. Adam nem tudta, mit csinált Thibaut az ékszerrel, mióta elhagyták a rendházat, és meggyőződése volt, hogy magán viseli, így most arcára kiült a meglepetés. Szaladin azonnal megértette, de nem mutatta.
– Tudom, hogy kínzás alatt nem beszélnél, de talán ha a hóhérok a barátodat veszik kezelésbe?
– Hogyan árulhatnám el, amit nem tudok? – vonta meg a vállát a picardiai.
– Igaz, de a szenvedésed talán szóra bírja a társadat.
– Egy lovag nem fél a haláltól, még a legrosszabb haláltól sem. Ráadásul a Templom megesketett, hogy soha, még kínzás hatására sem adjuk ki a titkokat.
Erőszakon kívül mást nem tudsz ajánlani? – folytatta Thibaut.
– Alkudozni akarsz velem?
– Azzal megsértenélek. Ezt pedig nem akarom. Egyszerűen csak azt akarom, hogy álld a damaszkuszi ígéreted. Emlékezz vissza. Azt mondtad: találd meg a Próféta Pecsétjét, és amíg élek, a frank királyságra hosszú béke vár, mint azelőtt, hogy a szeldzsukok Palesztinára rontottak és elűzték a bizánciakat.
– Megváltoztak az idők, és elsősorban a leprás királyra gondoltam, aki oly nemes lelkű volt! Most én vagyok a győztes, és csak ki kell nyújtanom a kezem, hogy megkaparintsam az egész királyságot. Az alkud elvesztette a tartalmát. A nagy Balduin utóda csak egy rémüldöző, alkalmatlan alak, aki az életéért cserébe átadja nekem a városait. A rended nagymestere ugyanezt teszi majd a templomosokkal…
– Akkor megölhetsz mind a kettőnket, mert nem adom oda a gyűrűt!
Csend telepedett a selyempárnákon ülő hódító és a végkimerülés határán álló, a kétnapos harctól és az egynapos agóniától elgyötört férfi közé. Thibaut-t mélyen lesújtotta az is, hogy országa, igaz, nemes, de mégiscsak ellenséges kézbe került. A foglyok azt hitték, mindjárt megjelennek a hóhérok véres görbe kardjaikkal, és kihúzták magukat, hogy méltón haljanak meg, amikor Szaladin tapsolt egyet. Fekete szolgák léptek be. A szultán magához intette őket és a fülükbe súgott, majd visszafordult a foglyai felé:
– Ezek a rabszolgák elkísérnek titeket a tóhoz, ahol megmosakodhattok, aztán kaptok egy sátrat, ahol gondoskodnak rólatok. Pihenjetek! Később találkozunk…
Megkönnyebbülésük csak az első léptekig tartott. A földön, a könyörtelen napsütésben ott hevertek a lefejezett testek – kevesen voltak, akikkel gyorsan végeztek
–, majdnem háromszáz lovag, templomosok és ispotályosok, most az egyszer testvériesen elkeveredve. Elviselhetetlen volt a legyek belepte vérfürdő látványa, de talán még inkább a szag, melyet a kánikula megsokszorozott.
– Hogy parancsolhat ilyen szörnyűséget ember? – vetette oda Adam. – Az istene nem kapott elég vért a rengeteg holttesttel, akik elborítják a Hattin lejtőit? És még nemes lelkűnek mondják Szaladint!
– Az, amikor az az érdeke. Mi is ennek a példái vagyunk – sóhajtotta Thibaut vállat vonva. – De emlékezzen vissza Askalonra… és arra, amit ott láttunk!
A pokoli látvány ellenére a tó friss vize, melyről annyit álmodoztak, a paradicsom megtestesülésének tűnt, és amikor belemerültek, a magas nádszálak eltakarták előlük a valóságot, mely elől legszívesebben elmenekültek volna. Jólesően megmosakodtak, majd egy percig hagyták, hogy lebegtesse őket a víz, mozdulatlanul, akár a holttestek.