AZ ELVESZETT KERESZT
- Автор: Бенцони Жюльетта
- Серия: Шевалье (Рыцари) #1
- Язык: венгерский
- Жанр: Исторические любовные романы
Электронная книга - «AZ ELVESZETT KERESZT». Краткое содержание книги:
Thibaut testestül-lelkestül az angyali szépségű nemes lelkű de leprás fiúnak szenteli magát. Elkíséri a királyság négy sarkába a sosem szűnő harcban amelyet a herceg folytat Szaladin egyeduralma ellen egészen huszonnégy évesen bekövetkező haláláig. Balduin iránti elkötelezett barátsága mellett Thibaut mélységesen szerelmes Isabelle-be a herceg húgába s ez a szerelem egy életen át kitart még akkor is amikor a lányt Jeruzsálem királynőjévé koronázzák s a sorsa különös fordulatokat vesz.
A királyi udvar alkotja környezetüket: Balduin nimfomán perverz anyja a lánya a gyönyörű szívtelen és önző Sybilla a többé-kevésbé hűséges de szinte mindig kapzsi bárók. Miközben egymást érik az intrikák a királyság a vesztébe rohan a templomosok titokzatos pillantásától kísérve...
– Ha nem volnék éhes – vallotta meg Adam –, szívesen megpróbálkoznék a szökéssel, de félek, hogy nincs elég erőm. Tud úszni?
– Régóta. Még kisgyermekként tanultam meg Balduinnal Jaffában, Askalonban és Caesareában. Sokáig bírom, de bevallom, pillanatnyilag nem biztos, hogy képes lennék rá. Talán valamivel később? Szeretnék visszatérni Jeruzsálembe, hogy segítsek Isabelle-nek és az édesanyjának. Balian fogságba esett. Láttam, hogy megkötözve belökik egy sátorba. A hölgyek veszélyben vannak…
– Addig nem, amíg Jeruzsálem el nem esik! De mondja, mit csinált a smaragddal?
Azt hittem, magánál tartotta.
– Így volt… egészen a múlt éjszakai pihenőnkig. Miután Gérand testvérrel elástam a keresztet, elrejtettem.
– Krisztus keresztjével? – szisszent fel Adam, aki szentségtörésnek érezte a párosítást.
– Nem. Csak a közelben.
– És a társa nem látott semmit?
– Tudja, milyen példás udvariasság kötelező a rendben. Gérand testvér semmi rosszat nem látott abban, hogy magamra hagy egy percre, hogy elvégezzem a szükségem…
A fürdés végeztével, ahogyan azt Szaladin jelezte, egy sátorba vitték őket, ahol tiszta ruhát és ennivalót kaptak. Azután nyugovóra tértek. Nagy szükségük volt a pihenésre, s a táborban megtartott ünnep lármája sem zavarta őket, melyet csak az esti imára hívó szó szakított félbe, melynek nyomán a muzulmánok ott, ahol voltak, arccal Mekka felé fordulva letérdeltek.
Thibaut felébredt éjszaka, és egy percig nyitva tartotta a szemét. Ismét erősnek érezte magát, de szíve megtelt szorongással a jövő iránt. A szép hadsereg, mely a nap tüzében és a vérben szétolvadt, az egyetlen fal volt a királyság és Szaladin között. A néhány, még álló kastély és helyőrség nem dacolhat sokáig Allah seregével. És ott volt Jeruzsálem, a szent, a szépséges. Ott volt az istene, Krisztus sírja, és ott volt Isabelle, a szerelme is. Mi lesz velük? Különösen a lánnyal? A szultán, ezt tudta, nem háborúzik hölgyekkel. Gyakran elnézőnek mutatkozik irányukban, sőt, a nemes hölgyekkel még udvarias is. Eschive hercegnőt is, aki a tornya magasából végignézte a tragédiát, bizonyára szabadon engedik, sőt még kíséretet is kap, hogy csatlakozzon a férjéhez. A férjéhez? Ahhoz az árulóhoz! Azért, mert Guillaume de Tyr kedvelte, és dicsérte kormányzói képességeit, Thibaut megajándékozta a bizalmával. Azután ott volt a damaszkuszi találkozás a követével, Plivanival, és a furcsa őrjárat Galileában, melyet Rajmund oly szokatlan körülmények között „engedélyezett”. Végül az átjáró, mely a török sereg soraiban nyílt, hogy befogadja… és lehetővé tegye számára, hogy a part felé elmeneküljön, miközben a többieket megölték. Igaz, megszokott harci technika volt, hogy megnyílnak az ellenség előtt, de azért, hogy utána szorosan köré záródjanak, nem pedig azért, hogy menekülési útvonalat nyújtsanak. Rajmund annyira akarta a jeruzsálemi koronát, hogy az ellenségtől kérte volna?
– Ébren van? – suttogta Adam a mocorgását hallva. – Hogy érzi magát?
– Jól… de elkeserít, hogy itt kell lennem tehetetlenül, amikor minden, amihez ragaszkodom a világon, veszélyben forog. Talán jobbat is tehetnénk.
– Mit? Megkeressük a pecsétet, és átadjuk Szaladinnak, hogy mentsük az életünket?
– Nem. Mit szólna, ha megszöknénk, és Jeruzsálemig futnánk, hogy megvédjük a várost?
– Mivel? Csak Heraclius maradt ott és a polgárok.
– És a kisemberek, akik néha hősként viselkednek. Balduinnak hála a falakat újjáépítették, és mélyek a környező árkok. Ráadásul… szeretnék visszamenni a Templomba is!
– Van valami ötlete?
– Igen. Még messze van az éjszaka vége. Beleereszkedhetünk a vízbe, és elúszunk addig, hogy kikerüljünk a muzulmán előőrs látómezejéből, aztán elmegyünk Belvoirig, az ispotályos erődig, mely a Jordán völgyét felügyeli hat vagy hét mérföldre innen. Kis szerencsével találunk lovat, mely túlélte a vérontást.
– Gondolja, hogy van még valaki Belvoirban?
– Biztosan. A templomos és ispotályos erődöket nem ürítették ki. Csak a két rendházat, és Belvoir a sziklájáról még gondot okoz majd Szaladinnak. Ez az egyetlen esélyünk, hogy hasznosak legyünk még valamire…
– Ha maga mondja!
Thibaut máris talpon volt. Túlságosan vágyott a cselekvésre, hogy ellenkezzen Adam tervével. Különben sem tudott volna mást tenni. A lehető legnagyobb csendben elhagyták a sátrat: nem őrizték őket. Odébb, a nagy sárga sátornál, mely körül az emírek sátrai sorakoztak, akár a kiscsirkék a tyúk körül, tovább folyt az ünnep a fáklyák fényénél, a katonák énekével és a sülő hús illatával kísérve. Egészen közel volt a tó.
A magas fűben, majd a nád között kúszva a két férfi elérte a vizet. Csendben belesiklottak, ügyelve rá, nehogy felkavarják a felszínt… Egy megzavart béka brekegve ugrott odébb. Hűvös, szinte hideg volt a víz a kései órán.
A csillagokkal teleszórt égre felpillantva Thibaut néma imát mondott, majd lassan úszni kezdett Adam után. Szinte a lélegzetüket is visszafojtva dél felé haladtak a part mentén, a legapróbb gyanús jelre is megállva. Nem vették észre az árnyékot, mely elindult a sátruktól, amikor kiszöktek, és követte az útjukat, mielőtt visszament volna a szultánhoz…
A két szökevény sokáig úszott, hogy biztosan maga mögött tudja a sereg elfoglalta területet. Azután kikapaszkodtak a partra, és elnyúltak egy pillanatra, hogy megpihentessék izmaikat, és lélegzethez jussanak. Végül megindultak a Jordán völgye felé.
XI. fejezet
Zokogj, ó Jeruzsálem.
Ahogyan azt Thibaut előre látta, Szaladin másnap elfoglalta Tibériás kastélyát, ott találta Eschive hercegnőt, akit előkelő hölgyhöz illően köszöntött, majd közölte vele, hogy csatlakozhat a férjéhez Tripoliszban. Még erős kíséretet is adott mellé, hogy a hölgyeivel együtt biztonságban tehesse meg az utat. Azután leromboltatta a város egy részét, garnizont állíttatott fel a várban, és parancsot adott, hogy dicsősége emlékére emeljenek kápolnát a Hattin szarvon. Aztán visszaindult Akrába, a nagy tengerparti városba, mely a frank királyság kereskedelmi központja volt. Kellemes meglepetés érte: a legenyhébb ellenállásba sem ütközött. Jocelin de Courtenay volt a város elöljárója, vagyis kormányzója. Eljutott hozzá a tibériási események szörnyű visszhangja, és Szaladinnak elég volt felbukkannia, hogy csinos kereskedőküldöttség élén átadja neki Akra kulcsait. A követeknek a szultán felajánlotta, hogy maradhatnak a városban, de szabadon távozhatnak is, s mindkét esetben garantálja biztonságukat. Sokan elmentek, elsőként Courtenay, tudva, hogy bármit is ígér a győztes, minden rendben lesz, amíg itt marad, de amint hátat fordít, az emírjei sietve lemészárolják őket. A bazárok kincsek alatt roskadoztak, és a török katonák elragadták az aranyat, egész Ázsia termékeit, a gyönyörű damaszkuszi selyemkelméket és a velencei bársonyokat. Nagy mennyiségben találtak cukrot, fegyvereket és sok minden mást is. Szaladin hátrahagyta a fiát, Afdalt, és folytatta diadalmenetét.
Ezrével tartottak foglyok Damaszkusz felé, ahol nem isteni fényesség, hanem a legkeményebb rabszolgaság várt rájuk – hamarosan annyian lettek a piacon, hogy leesett az áruk, és egy életerős rabszolga alig került többe, mint egy pár saru. Szaladin két legfontosabb foglyát maga mellett tartotta: Guy de Lusignant és Gérard de Ridefort-t. Szabadságot ígért nekik több erődítmény átadása fejében, és a két hitvány alak szégyenteljesen megtett mindent, hogy meggyőzze alattvalóit és lovagjait, egyetlen kardcsapás nélkül adják át váraikat az ellenségnek. Ez történt Bejrúttal, Jaffával és más tengerparti városokkal, például Haifával és Caesareával. Eközben az emírek feldúlták és kifosztották Galilea városait, melyekben gyakran tárt kapuk fogadták őket, a lakosok pedig elmenekültek a tripoliszi grófság és az antiochiai hercegség felé, melyekre nem várt támadás. Hiszen Tripolisz a szultán barátja.