AZ ELVESZETT KERESZT
- Автор: Бенцони Жюльетта
- Серия: Шевалье (Рыцари) #1
- Язык: венгерский
- Жанр: Исторические любовные романы
Электронная книга - «AZ ELVESZETT KERESZT». Краткое содержание книги:
Thibaut testestül-lelkestül az angyali szépségű nemes lelkű de leprás fiúnak szenteli magát. Elkíséri a királyság négy sarkába a sosem szűnő harcban amelyet a herceg folytat Szaladin egyeduralma ellen egészen huszonnégy évesen bekövetkező haláláig. Balduin iránti elkötelezett barátsága mellett Thibaut mélységesen szerelmes Isabelle-be a herceg húgába s ez a szerelem egy életen át kitart még akkor is amikor a lányt Jeruzsálem királynőjévé koronázzák s a sorsa különös fordulatokat vesz.
A királyi udvar alkotja környezetüket: Balduin nimfomán perverz anyja a lánya a gyönyörű szívtelen és önző Sybilla a többé-kevésbé hűséges de szinte mindig kapzsi bárók. Miközben egymást érik az intrikák a királyság a vesztébe rohan a templomosok titokzatos pillantásától kísérve...
– Őt… szereted?
– Nem. A királyom szerette, és a halála előtt nem sokkal megparancsolta, hogy vigyázzak rá. Amikor kerestem, azt mondták, hogy az ön fivére, az udvarnagy katonákkal ment érte, és a lepratelepre vitte… ahová sosem érkezett meg. Tudja, mit tett vele? Megölte? Önnek tudnia kell! Önnek mindent elmondott.
Agnès nem válaszolt, csak lehunyta a szemét, és Josefa megkérte Thibaut-t, hogy hagyja magára, hogy békében készülhessen az utolsó kenet felvételére. A betlehemi püspököt várták. Thibaut kénytelen volt felállni. Agnès azonban kinyitotta a szemét:
– Azt a lányt… egyszerre kívánta… és gyűlölte. Azt hiszem… a házába… vitte…
A rebbenő tekintet a fiatalemberét kereste, aki könyörgést vélt kiolvasni belőle:
– Ne menj a közelébe! Jocelin rossz ember! Régóta tudom. Sokkal rosszabb, mint én, és ráadásul gyűlöl téged! Téged, a tulajdon fiát!
– Én sem szeretem őt. És vigyázni fogok. De… köszönöm, hogy elmondta…
Lehajolt, hogy búcsúzóul megcsókolja a felé nyújtott kezet, Agnès azonban visszatartotta:
– Várj még! Adni akarok valamit… egy emléket… Josefa! A zománcos ládikámat…
– Asszonyom! Mindjárt itt lesz a püspök! Nincs ideje, hogy…
– Azt mondtam, a ládikámat! Vagy menj innen!
Az asszony kénytelen volt engedelmeskedni: odavitte a kis kék és arany dobozt, úrnője parancsára kinyitotta, és elővett belőle egy csodálatos, súlyos aranyláncot, melybe igazgyöngyöket és karbunkulusokat foglaltak. Az ékszer egyaránt illett férfiakhoz és nőkhöz.
– Vedd el, Thibaut! Nincs vagyonod, és már nem él a királyod, hogy megjutalmazzon!
Mivel a lovag elutasító mozdulatot tett, Agnès tovább kérlelte:
– Mondom, vedd el! így akarom… És imádkozz értem! Azt hiszem… nagy szükségem… lesz rá.
Thibaut engedelmeskedett.
Odakint harang csengése hallatszott, és még mielőtt őszinte meghatottsággal köszönetet mondhatott volna, kinyílt az ajtó a prelátus előtt, akit két gyertyavivő és egy tömjénező kísért. Aranyszövettel letakart kelyhet hozott a kezében. Térdre ereszkedtek előtte, majd Thibaut távozott. Marietta szeretetteljes pillantással kísérte, melyből a viszontlátás ígéretét olvashatta ki.
Agnès az éjjel meghalt, még több feladatot róva Balianra, aki igyekezett méltó temetést szervezni az asszonynak, aki királyt hordott a szíve alatt. Gyorsan kellett cselekednie, mivel a nyári hőség nem tett lehetővé hosszas várakozást.
A holttest még aznap este megkapta az utolsó áldást az ispotályosok templomában. Személyesen a pátriárka tartotta meg a szertartást. Mindenki tudta, milyen kapcsolat fűzte az elhunythoz, de mindig is jó szónok volt, és megtalálta az egyszerű, mégis megkapó szavakat, hogy leírja a szép hölgy kegyetlen utolsó napjait, aki egész életében a kéjt hirdette, mégis bűnbánatban és szegénységben tudott meghalni. Mindenki megértette, hogy azzal, hogy neki megbocsátott, magának is feloldozást adott, de senki sem mosolyogta meg. Azután a fáklyák fényében Agnès de Courtenay-t, Sidon grófnéját a kriptába fektették végső nyugalomra első veje, a régen halott Guillaume de Montferrat mellé… Amint elindultak a palotából, megszólaltak a lélekharangok.
Thibaut őszinte szívvel imádkozott Ágnesért, akinek rossz életmódja és mohósága oly sok bajt okozott a királyságnak, de aki Thibaut szemében megváltotta bűneit a szeretettel, melyet leprás fia iránt tanúsított.
Azután követte Baliant a falakra, ahol egymásra halmozták a köveket, a szurkot, a rőzsét és az olajos fazekakat, melyet az ostromlókra öntenek majd, h felbukkannak.
Már nem lehettek messze: Szaladin seregei egymás után szerezték meg a Jeruzsálem körül településeket, s végül vas és tűz harapófogójába zárták a várost, melyet – ezzel mindenki tisztában volt – külső segítség nélkül nem képesek sokáig megvédelmezni.
Segítséget pedig nem várhattak. A nyugati királyok süketek maradtak a folyamatos segélykérésre. A tripoliszi grófot és az antiochiai herceget túlságosan lefoglalta a saját –
már megcsonkított – birtokaik védelme, nem törődtek Jeruzsálem megsegítésével.
Ugyanakkor a menekültekkel, akik folyamatosan érkeztek, és akiket lassan már nem tudtak befogadni, fegyverforgatásra alkalmas férfiak is jöttek, és a templomos és ispotályos rendházba visszatértek a lovagok, akik a különböző parancsnokságokról menekültek: hátrahagyták állásaikat, hogy a Szent Sírt védelmezzék. Újra benépesült a Templom, és nagymester híján, aki változatlanul fogságban volt, udvarnagyot választottak. Thierry testvér hatalmas megkönnyebbüléssel adta át kezébe a birtok és a vagyon feletti felelősséget. Az elkövetkező napokban Thibaut nem is látta Adamot.
Biztosan sok dolga volt. A regulájukhoz híven a templomosok mindennap bőségesen jótékonykodtak, befogadva és megvigasztalva mindenkit, aki szükséget szenvedett. A betegek és a sebesültek az Ispotályban tolongtak, ahol a vörös köpenyes lovagok mindent megtettek értük, ahogyan mindig is 1048 óta, amikor még csak egyszerű
gyógyító rend voltak a Szent Sír árnyékában.
A város éjjel-nappal tevékenykedett. A fáradhatatlan Balian d'Ibelin egyszerre volt jelen mindenütt, döntött, szervezett, irányított, csodálatos és lelkesedést ébresztő
magabiztossággal. Szó sem lehetett róla, hogy engedelmes birkákként megadják magukat, hogy önként a hitetlenek kardja alá hajtsák a nyakukat! Halálig harcolni fognak! Egyedül a görögök nem tanúsítottak lázas lelkesedést, de ez nem volt újdonság: mindig is türelmetlenül viselték latin hittársaik uralmát, és nem lett volna ellenükre, ha szélesre tárják a kapukat a szultán előtt. Balian azonban szemmel tartotta őket, és kedvesen elmagyarázta a vezetőiknek, hogy a legapróbb gyanús mozdulatot is halállal bünteti.
Eközben Thibaut nem felejtette el Agnès utolsó szavait. Az asszony azt mondta, hogy Jocelin egyszerre imádja és gyűlöli Ariane-t, és „a házába” vitte. De melyikbe? Az udvarnagyi palotába a Szent István utcában, vagy a montfort-i kastélyba, hét vagy nyolc mérföldre Akrától, melyet Agnès közbenjárására Balduintól kapott, netalán az akrai kormányzói palotába, melynek kulcsait engedelmesen átadta Szaladinnak szinte a hattini dráma másnapján?
Thibaut, ahogy jobban belegondolt, apja természetét ismerve Montfort-ra szavazott. Már látta a sötét erődöt, mely Galilea szívében emelkedett, vad, nehezen megközelíthető vidéken. Ideális hely volt egy „imádott és gyűlölt” lány elrejtésére, hiszen távol feküdt minden lehetséges segítségtől. Lehet, sőt valószínű, hogy mostanra a vár valamelyik emír kezén volt, hiszen Szaladin egész Galileát meghódította. Ebben az esetben a szép örmény lány – ha egyáltalán még életben volt! – egy török hatalmába került a háremébe vetették, vagy isten tudja, hová. Lelkiismerete megnyugtatására Thibaut mégis úgy döntött körülnéz a jeruzsálemi palotában is. Jól ismerte, hisz többször járt ott Balduinnal Amalrich király uralma idején, amikor Milon de Plancy volt az udvarnagy Étiennette de Milly második férje, akit 1174 karácsonyán gyilkolt meg egy akrai utcán a tripoliszi gró: embere. Milonnak akkoriban volt egy öccse, aki azóta meghalt, gyerekkorukban azonban a barátjuk volt, és gyakran meglátogatták a betegsége alatt, mely végül elragadta.
Odaérve Thibaut szélesre tárva találta az ablaktalan falba vágott ajtót, mely a belső
kertre nyílt. Silány kis csomagokat cipelő tömeg tolongott Khoda, az etióp rabszolga erőfeszítései ellenére, aki izmos volt és fekete, akár az éjszaka, és akit Jocelin nagyon drágán vásárolt, amikor fogságából visszatért, s azóta bizalmas embere lett. Bizonyára rá bízta a ház őrzését, amikor akrai kormányzóságába utazott. Mivel nagyon magas volt, Khoda tiszteletet parancsolónak tűnt, a jelenlegi helyzetben azonban nem sokat tehetett a szerencsétlenek sokasága ellen, akik mohón kutattak egy hely után, ahol pihenhetnek, élelmet találhatnak, és megszabadulhatnak félelmüktől. Az itteniek Jerikóból érkeztek, de az egész város tele volt menekültekkel, akiket többé-kevésbé befogadtak, és akik előtt a kétségbeesett pillanatokat jellemző jótékonysági hullámban általában megnyíltak a nemesi otthonok. Miért zárták volna be keresztények előtt azokat a házakat, melyek holnap talán a török kezére kerülnek?