Amerikai istenek [American Gods - hu]

Senki sem beszélt hozzá. Kintről beszűrődött az emberi beszéd, de ezt ugyanúgy nem értette, mint a baglyok huhogását vagy a kutyák csaholását.

Emlékezett, vagy úgy hitte, hogy emlékezett egy fél emberöltővel ezelőtti éjszakára, amikor csendben belépett hozzá az egyik nagy ember, és nem bilincselte meg és nem adott neki enni, hanem domborodó melléhez ölelte. Jó illata volt. Forró vízcseppek potyogtak az arcáról az ő arcára. Ő félt és hangosan vonyított a félelemtől.

A nő sietne letette a szalmára, kiment a kunyhóból és beszíjazta az ajtót.

Emlékezett a pillanatra és kincsként őrizgette, mint a többi emléket, a káposztatorzsa édességét, a szilva gyümölcsízét, az alma hersegését, a sült hal zsíros zamatát.

És most a tűz fényében meglátta az arcokat, mindegyik őt bámulta, amikor kivezették a kunyhóból, életében először és utoljára. Tehát így néznek ki az emberek. Sötétben nőtt föl, sohasem látott arcokat. Minden olyan új volt. Olyan furcsa. A máglyafénye bántotta a szemét. Kötélhurkot vetettek a nyakába és arra a helyre vezették, ahol a férfi várt rá.

És amikor a lángok megvilágították az első pengét, hatalmas ujjongás harsant a tömegből. A sötétségből érkezett gyermek velük nevetett, boldogan és szabadon.

És akkor a penge lesújtott.

Árnyék kinyitotta a szemét és tudatosult benne, hogy éhes, fázik, és a lakás ablakát jéghártya borítja belülről. Megfagyott lehelet, gondolta. Felkelt és örült, amiért nem kell felöltöznie. Amikor elsétált az ablak mellett, a körmével megkapargatta az üveget, és érezte, hogy jég szorult a körme alá, ami rögtön elolvadt.

Megpróbálta felidézni, mit álmodott, de nem emlékezett semmire, csak sötétségre és a nyomorúság érzésére.

Felhúzta a cipőjét. Ha tegnap jól jegyezte meg az utat, a tó északi végében átsétál a hídon, és máris megérkezik a városközpontba. Felvette vékony kabátját, és eszébe jutott az önmagának tett ígérete, hogy vásárol egy meleg télikabátot.

Kinyitotta a bejárati ajtót és kisétált a teraszra. A hidegtől elakadt a lélegzete: szippantott a levegőből, és érezte, hogy az orrában megfagynak a szőrszálak. A teraszról remek kilátás nyílt a tóra, ahol a nagy fehérséget elszórtan szürke foltok törték meg.

A hideghullám megérkezett, az biztos. A hőmérséklet bőven fagypont alatt lehetett, és biztosan nem lesz kellemes séta, de bízott abban, hogy gond nélkül eljut a városba. Mit is mondott tegnap Hinzelmann — tízperces út? És Árnyék szép szál ember volt. Majd megszaporázza a lépteit és lehelgeti a tenyerét.

Elindult délnek, a híd irányába.

Nem sokkal később, amikor a jéghideg levegő a tüdejébe mart, köhögni kezdett, száraz, ugató köhögéssel. Hamarosan sajogni kezdett a füle, az arca és a szája, aztán a lába is. Mélyen a zsebébe süllyesztette védtelen kezét és összeszorította az ujjait, hátha attól melegebb lesz egy kicsit. Lassan eszébe jutottak Low Key Lyesmith hihetetlen meséi a minnesotai telekről — különösen az, amiben egy medve felkergetett egy vadászt a fára, de az elővette a farkát, nagy, sárga ívben levizelt a magasból, és a gőzölgő vizelet még le sem ért a földre, már megfagyott, és akkor a férfi a kőkemény, fagyott vizeletcsúszdán lecsusszant a szabadságba. Az emlék savanyú mosolyt csalt az arcára, és újabb száraz, fájdalmas köhögés szaladt ki belőle.

Lépés lépés után. Hátranézett. A ház közelebb volt, mint hitte.

Rájött, hogy hibát követett el. De már három vagy négy percre jutott a lakástól, és a hidat is látta. Ugyanannyi értelme volt folytatni az utat, mint visszamenni. (És akkor mihez kezdene? Hívna egy taxit a süket telefonon? Megvárja a tavaszt? A lakásban nincsen ennivaló, emlékeztette magát.)