Amerikai istenek [American Gods - hu]
- Автор: Гейман Нил Ричард
- Год: 2003
- Язык: венгерский
- Год: Szukits Könyvkiadó
- ISBN: 963-9441-53-8
- Переводчик: Viktor Juh
- Жанр: Фэнтези
Электронная книга - «Amerikai istenek [American Gods - hu]». Краткое содержание книги:
Goldie, tudod, olyan jó kutya, fajtatiszta retriever és bárcsak apu is igent mondana, és a kutyus mindig csóválja a farkát, ha meglát.
Karácsony van, igazán megengedhetné, hogy használjam a motoros szánt.
A nyelveddel felírhatod a nevedet a fiúk micsodájára.
Hiányzik Sandy.
Igen, nekem is hiányzik.
Azt mondták, ma két méter hó fog esni, de úgyis csak kitalálják, az egész időjárást csak kitalálják és senki nem szól érte…
Aztán felszisszentek a fékek, a sofőr azt kiáltotta, „Lakeside!”, és csattanva kinyíltak az ajtók. Árnyék a lányok után lépett ki egy videókölcsönző és egy szolárium fényesen kivilágított parkolójába, ami ezek szerint a távolsági busz megállójaként is szolgált. Borzalmasan hideg volt, de friss hideg. Azonnal felébresztette. Délre és nyugatra a város fényei izzottak, kelet felé egy tó sápadtfehér jégpáncélja nyújtózott.
A lányok a parkolóban topogtak és drámaian fújkodták a kezüket. Az egyik, a fiatalabb lopva Árnyékra sandított, majd szégyenlősen elmosolyodott, amikor rájött, hogy a férfi észrevette.
— Boldog karácsonyt — mondta Árnyék.
— Ja — mondta a másik lány, aki úgy egy évvel lehetett idősebb a barátnőjénél. — Boldog karácsonyt magának is. — Répavörös haja volt és pisze orra, amit vagy százezer szeplő borított.
— Szép város — mondta Árnyék.
— Nekünk tetszik — mondta a fiatalabb lány. Ő volt az állatbarát. Szégyenlősen Árnyékra vigyorgott, kivillantva kék fogszabályzóját. — Maga valaki — közölte Árnyékkal komoran. — De valakinek a testvére, vagy valakinek a fia, vagy valami?
— Alison, te tiszta lökött vagy — mondta a barátnője. — Mindenki a fia vagy a testvére valakinek, vagy valami.
— Én nem erre gondoltam — mondta Alison. Egy vakítóan fehér pillanatra autólámpák borították fénybe mindannyiukat. A lámpák egy furgonhoz tartoztak, a furgon pedig egy anyukához, aki azonnal bepakolta a lányokat meg a csomagokat a kocsiba, aztán elhajtott, és Árnyék egyedül maradt a parkolóban.
— Fiatalember? Segíthetek valamiben? — Az öregember bezárta a videotéka ajtaját. Zsebrevágta a kulcsokat. — A bolt zárva van karácsonykor — közölte Árnyékkal vidáman. — De én lekukkantok, amikor megjön a busz. Megnézem, minden stimmel-e. Nem venném a lelkemre, ha egy szerencsétlen fickó itt állna magányosan karácsony napján. — Elég közel volt ahhoz, hogy Árnyék lássa az arcát is: öreg, de elégedett arc volt, egy olyan emberé, aki lassú kortyokban kiitta az élet keserű poharát, és nagyjából-egészéből arra jutott, hogy whisky ráadásul finom whisky van benne.
— Tulajdonképpen megadhatná a helyi taxivállalat számát — felelte Árnyék.
— Megadhatnám — mondta az öreg kétkedve —, de Tom ilyen késő éjjel már biztosan ágyban van, és még ha fel is tudná rázni, nem sok öröme származna belőle — kicsit korábban láttam már a Szarvasitatóban, és nagyon jól érezte magát. Nagyon, nagyon jól. Mondja csak, hová szeretne menni?
Árnyék megmutatta neki a lakáskulcsra erősített cetlit.
— Hát — mondta az öreg —, ez jó tízperces séta, de tán húsz is megvan, át a hídon, aztán körbe. De nem nagy móka, ha hideg van, és amikor amúgy sem tudja, merre megy, akkor mindig hosszabbnak tűnik — észrevette már? Az első alkalom az örökkévalóságig tart, utána meg egy villanás az egész.
— Igaz — mondta Árnyék. — Erre még nem is gondoltam. De azt hiszem, igaza van.
Az öregember bólintott. Elvigyorodott, és arca ezernyi ráncba futott össze.
— A fenébe, hisz karácsony van. Tessie meg én átvisszük.
Árnyék követte az öreget, ki az útra, ahol egy hatalmas, öreg túraautó parkolt. A dühöngő húszas években ilyenekkel furikázhattak a büszke gengszterek, még felhágóléc is volt rajta, meg minden más. Az utcalámpa vakító fényében mélysötét színe volt, ami lehetett vörös és lehetett zöld.
— Ez itt Tessie — mondta az öreg. — Hát nem szép? — A tulajdonos büszkeségével paskolta meg a motorháztetőt, a karcsún ívelő bal oldali első sárhányó mellett.
— Milyen gyártmány? — kérdezte Árnyék.
— Egy Wendt Phoenix. A cég 31-ben tönkrement, a nevet felvásárolta a Chrysler, de soha többé nem gyártottak egyetlen Wendtet sem. Harvey Wendt, a társaság alapítója helybéli fiú volt. Elköltözött Kaliforniába és megölte magát 41-ben, 42-ben. Hatalmas tragédia.
A kocsiban bőr és állott cigarettafüst szaga terjengett — nem friss szag volt, inkább olyasmi, mintha a hosszú évek során sok ember rengeteg cigarettát és szivart szívott volna el az autóban, és a kárpit lassan beitta a parázsló dohány füstjét. Az öregember elfordította az indítókulcsot és Tessie elsőre elindult.
— Holnap garázsba megy — közölte Árnyékkal. — Ráhúzom a porvédőt, és ott marad tavaszig. Igazság szerint most sem szabadna vezetnem, mert havas a talaj.
— Nem megy jól a hóban?
— Ó, remekül megy. A gondot a só okozza, amit az utakra szórnak. Gyorsabban korrodálja ezeket a vén szépségeket, mint hinné. Vigyem egyenesen a címre, vagy nincsen ellenére egy holdfényes városnézés?
— Igazán nem akarok gondot…
— Nem gond. Ha maga is annyi idős lesz, mint én, a szemhunyásnyi álomnak is örülni fog. Manapság szerencsésnek tartom magam, ha éjszakánként öt órát aludni bírok — felriadok, és csak pörög meg forog az agyam. De hol hagytam a modoromat? A nevem Hinzelmann. Mondanám, hogy hívjon Richie-nek, de a népek errefelé amúgy is Hinzelmann-nak neveznek. Megszorítanám a kezét, de Tessie-hez két kézre van szükség. Megérzi, ha nem figyelnek rá.
— Mike Ainsel — mondta Árnyék. — Örülök, hogy találkoztunk, Hinzelmann.
— Akkor viszont megkerüljük a tavat. Városnézés — mondta Hinzelmann.