Amerikai istenek [American Gods - hu]

— Fiatalember? Segíthetek valamiben? — Az öregember bezárta a videotéka ajtaját. Zsebrevágta a kulcsokat. — A bolt zárva van karácsonykor — közölte Árnyékkal vidáman. — De én lekukkantok, amikor megjön a busz. Megnézem, minden stimmel-e. Nem venném a lelkemre, ha egy szerencsétlen fickó itt állna magányosan karácsony napján. — Elég közel volt ahhoz, hogy Árnyék lássa az arcát is: öreg, de elégedett arc volt, egy olyan emberé, aki lassú kortyokban kiitta az élet keserű poharát, és nagyjából-egészéből arra jutott, hogy whisky ráadásul finom whisky van benne.

— Tulajdonképpen megadhatná a helyi taxivállalat számát — felelte Árnyék.

— Megadhatnám — mondta az öreg kétkedve —, de Tom ilyen késő éjjel már biztosan ágyban van, és még ha fel is tudná rázni, nem sok öröme származna belőle — kicsit korábban láttam már a Szarvasitatóban, és nagyon jól érezte magát. Nagyon, nagyon jól. Mondja csak, hová szeretne menni?

Árnyék megmutatta neki a lakáskulcsra erősített cetlit.

— Hát — mondta az öreg —, ez jó tízperces séta, de tán húsz is megvan, át a hídon, aztán körbe. De nem nagy móka, ha hideg van, és amikor amúgy sem tudja, merre megy, akkor mindig hosszabbnak tűnik — észrevette már? Az első alkalom az örökkévalóságig tart, utána meg egy villanás az egész.

— Igaz — mondta Árnyék. — Erre még nem is gondoltam. De azt hiszem, igaza van.

Az öregember bólintott. Elvigyorodott, és arca ezernyi ráncba futott össze.

— A fenébe, hisz karácsony van. Tessie meg én átvisszük.

Árnyék követte az öreget, ki az útra, ahol egy hatalmas, öreg túraautó parkolt. A dühöngő húszas években ilyenekkel furikázhattak a büszke gengszterek, még felhágóléc is volt rajta, meg minden más. Az utcalámpa vakító fényében mélysötét színe volt, ami lehetett vörös és lehetett zöld.

— Ez itt Tessie — mondta az öreg. — Hát nem szép? — A tulajdonos büszkeségével paskolta meg a motorháztetőt, a karcsún ívelő bal oldali első sárhányó mellett.

— Milyen gyártmány? — kérdezte Árnyék.

— Egy Wendt Phoenix. A cég 31-ben tönkrement, a nevet felvásárolta a Chrysler, de soha többé nem gyártottak egyetlen Wendtet sem. Harvey Wendt, a társaság alapítója helybéli fiú volt. Elköltözött Kaliforniába és megölte magát 41-ben, 42-ben. Hatalmas tragédia.

A kocsiban bőr és állott cigarettafüst szaga terjengett — nem friss szag volt, inkább olyasmi, mintha a hosszú évek során sok ember rengeteg cigarettát és szivart szívott volna el az autóban, és a kárpit lassan beitta a parázsló dohány füstjét. Az öregember elfordította az indítókulcsot és Tessie elsőre elindult.

— Holnap garázsba megy — közölte Árnyékkal. — Ráhúzom a porvédőt, és ott marad tavaszig. Igazság szerint most sem szabadna vezetnem, mert havas a talaj.

— Nem megy jól a hóban?

— Ó, remekül megy. A gondot a só okozza, amit az utakra szórnak. Gyorsabban korrodálja ezeket a vén szépségeket, mint hinné. Vigyem egyenesen a címre, vagy nincsen ellenére egy holdfényes városnézés?

— Igazán nem akarok gondot…

— Nem gond. Ha maga is annyi idős lesz, mint én, a szemhunyásnyi álomnak is örülni fog. Manapság szerencsésnek tartom magam, ha éjszakánként öt órát aludni bírok — felriadok, és csak pörög meg forog az agyam. De hol hagytam a modoromat? A nevem Hinzelmann. Mondanám, hogy hívjon Richie-nek, de a népek errefelé amúgy is Hinzelmann-nak neveznek. Megszorítanám a kezét, de Tessie-hez két kézre van szükség. Megérzi, ha nem figyelnek rá.

— Mike Ainsel — mondta Árnyék. — Örülök, hogy találkoztunk, Hinzelmann.

— Akkor viszont megkerüljük a tavat. Városnézés — mondta Hinzelmann.