Amerikai istenek [American Gods - hu]
- Автор: Гейман Нил Ричард
- Год: 2003
- Язык: венгерский
- Год: Szukits Könyvkiadó
- ISBN: 963-9441-53-8
- Переводчик: Viktor Juh
- Жанр: Фэнтези
Электронная книга - «Amerikai istenek [American Gods - hu]». Краткое содержание книги:
A főutca, ahol most gurultak végig, még így éjjel is takaros utca volt, és igazán ódivatúnak tűnt, a szó legnemesebb értelmében — mintha a helybéliek száz éve folyamatosan törődnének az utcájukkal, és nem hagynának elveszni semmit, amit kedvelnek.
Hinzelmann megmutatta Árnyéknak a város két éttermét, amikor elhajtottak mellettük (az egyik egy német étterem volt, a másikat meg úgy jellemezte, hogy „részben görög, részben norvég, és az adagok nem férnek el a tányéron”); felhívta a figyelmet a pékségre és a könyvesboltra. („Amondó vagyok, egy város nem is város könyvesbolt nélkül. Lehet, hogy városnak hívja magát, de ha nincsen könyvesboltja, senkit nem tud átverni.”) Amikor a könyvtárnál jártak, lassított, hogy Árnyék jobban megnézhesse az épületet. Ódivatú gázlámpák pislákoltak a bejárat felett — Hinzelmann büszke mozdulattal intett feléjük.
— Az 1870-es években építette John Henning, a helyi fabáró. Ő Henning Emlékkönyvtárnak akarta elnevezni, de miután meghalt, az emberek Lakeside Könyvtár néven kezdték emlegetni, és azt hiszem, ez időtlen időkig így is marad. Hát nem álomszép? — Akkor sem lehetett volna büszkébb, ha ő maga építette volna. Az épület egy kastélyra emlékeztette Árnyékot, és ezt meg is mondta.
— Így igaz — bólintott Hinzelmann. — Tornyocskák meg minden. Henning azt akarta, hogy kintről ilyen várszerű legyen. Odabent még mindig megvannak az eredeti fenyőfa polcok. Miriam Schultz szeretné kihajítani az egész berendezést és modernizálni az épületet, de a könyvtár szerepel a történelmi örökségek listáján, ezért az égvilágon semmit sem tehet.
Végighajtottak a tó déli partján. A város a tó köré épült, ami tíz méter mélyen csillogott az út szintje alatt. Imitt-amott már fehéres foltok tompították a felszínét, máshol ragyogó víztócsák verték vissza a város fényeit.
— Kezd teljesen befagyni — mondta Árnyék.
— Már vagy egy hónapja fagy — mondta Hinzelmann. — A fehér folt hófúvás, a fényes pont jég. Hálaadás után fagyott be, egyetlen hideg éjszaka alatt, simára, akár a tükör. Szokott lékhorgászni, Ainsel úr?
— Soha.
— A férfiember legjobb szórakozása. Nem az a lényeg, hogy zsákmánnyal térjünk haza a nap végén, hanem békével a lelkünkben.
— Ezt megjegyzem. — Árnyék kinézett Tessie ablakán a tóra. — Rá lehet már menni?
— Rá lehet. Akár kocsival is, bár részemről még nem kockáztatnám meg. Hat hete van idefent ilyen hideg. De itt, Észak-Wisconsinban hozzá kell szokni, hogy minden sokkal keményebben és gyorsabban fagy, mint bárhol máshol. Egyszer elmentem vadászni — szarvasra, ez, ó, harminc, negyven éve történhetett —, lőttem egy bakot, de elhibáztam és üldözőbe vettem, át az erdőn — ez a túloldalon, a tó északi részén történt, nem messze onnan, ahol majd lakni fog, Mike. No, a lényeg, hogy ilyen gyönyörűséges bakot még az életben nem láttam, akkora volt, mint egy kisebb ló, úgy higgye el nekem. Persze akkoriban fiatalabb és szaporább voltam, mint mostanság, és bár abban az évben már Mindenszentek előtt leszakadt a hó és akkor Hálaadás körül jártunk, szűz hó takarta a talajt, friss, ropogós, és jól láttam a bak nyomait. Úgy tűnt, mintha az én nagydarab haverom egyenesen a tó felé tartott volna rémületében.
— Hát, tudja, csak egy sültbolond próbál lerohanni egy szarvasbikát, de itt vagyok én, egy igazi sültbolond, és rohanok utána, és ott van ni, a tóban áll, ó, négy- vagy ötcentis vízben, és csak néz engem. Abban a pillanatban a nap eltűnik egy felhő mögött, és beáll a fagy — tíz perc alatt több fokot zuhant a hőmérséklet, és ez így igaz, ahogy mondom. És az öreg szarvas nekirugaszkodik és nem bír megmozdulni. Belefagyott a jégbe.
— Én meg lassan odasétálok hozzá. Látszik, hogy el akar futni, de be van fagyva, és ez nem fog összejönni. Én viszont nem bírom rávenni magamat, hogy lepuffantsak egy védtelen vadállatot, ha az képtelen elmenekülni — miféle ember tenne ilyet? Szóval előhúzom a sörétes puskámat és a levegőbe durrantok vele.
— No, a dörrenés meg a sokk együtt elegendő ahhoz, hogy a bak kiugorjon a bőréből, és tekintve a befagyott lábait, egészen pontosan ezt tette. Az egész bundája meg az agancsa ott marad a jégben, és iszkol vissza az erdőbe, rózsaszínen, mint egy újszülött egér és minden porcikájában remeg.
— Mit mondjak, pocsékul éreztem magamat szegény szarvas miatt, és rávettem a városi horgolószakkör asszonyságait, hogy kössenek neki valami meleg ruhát, amit viselhet télen, és azok kötöttek neki egy egész testet fedő gyapjúruhát, nehogy halálra fagyjon szegény. Persze mindenki rajtunk vihogott, mert virító narancssárga fonalat használtak, nehogy valaki megpróbálja lelőni. A vadászok errefelé narancssárga ruhában járnak a vadászidényben — tette hozzá segítőkészen. — És ha most azt hiszi, hogy akár egyetlen hazug szó is volt mindebben, hát bebizonyíthatom az igazamat. Az agancs mind a mai napig ott lóg az előszobám falán.
Árnyék felkacagott, és az öregember arcán az igazi mesteremberek elégedett mosolya játszott. Megálltak egy nagy téglaépület előtt, amihez széles faterasz is tartozott, amit hívogatóan hunyorgó, arany karácsonyi fényekkel díszítettek.
— Ez az öt-nulla-kettes — mondta Hinzelmann. — A hármas lakás a felső szinten lesz, a túlsó, tóra néző oldalon.
— Köszönöm, Hinzelmann úr. Beszállhatok esetleg a benzinbe?
— Hívjon csak Hinzelmannak. És egy fityinggel sem tartozik. Boldog karácsonyt kívánunk, Tessie meg én.
— Biztosan nem fogad el semmit?
Az öregember az állát vakargatta.
— Mondok én valamit — szólalt meg. — Valamikor a következő héten esetleg beugrom magához, és vesz tőlem néhány jegyet. A tombolára. Jótékonysági célokra. Most pedig, fiatalember, menjen és bújjon az ágyba.
Árnyék elmosolyodott.
— Kellemes karácsonyt, Hinzelmann — mondta.
Az öregember vörös, kibütykösödött kezével megszorította Árnyék kezét. Kemény és kérges volt a tenyere, mint egy tölgyfaág.