Amerikai istenek [American Gods - hu]
- Автор: Гейман Нил Ричард
- Год: 2003
- Язык: венгерский
- Год: Szukits Könyvkiadó
- ISBN: 963-9441-53-8
- Переводчик: Viktor Juh
- Жанр: Фэнтези
Электронная книга - «Amerikai istenek [American Gods - hu]». Краткое содержание книги:
— Ki az a Mike Ainsel? — Ez a név állt a jegyen.[3]
— Te. Kellemes karácsonyt.
— És hol van Lakeside?
— Az eljövendő hónapok során az lesz a te boldog otthonod. Most pedig, mivel a kellemes dolgok mindig hármasával jönnek… — Díszpapírba bugyolált apró csomagot húzott elő a zsebéből és átlökte az asztalon. A rászáradt paradicsomfoltokkal tarkított ketchupos doboz mellett állt meg. Árnyék meg sem mozdult.
— Nos?
Árnyék habozva letépte a piros csomagolópapírt. Világosbarna borjúbőr tárca bukkant elő alóla, ami fényesre kopott a sok használattól. A tárcában talált egy jogosítványt a saját fényképével, Michael Ainsel nevére, milwaukee-i címmel, egy Visa MasterCardot M. Ainsel névre, és húsz ropogós ötvendolláros bankjegyet. Összecsukta a tárcát és eltette a belső zsebébe.
— Kösz — mondta.
— Vedd úgy, hogy karácsonyi prémium. Most pedig hadd kísérjelek ki a buszhoz. Majd integetek, amikor elindulsz északnak.
Kisétáltak az étteremből. Árnyék alig bírta elhinni, hogy ennyivel hidegebb lett az utóbbi néhány órában. Nem esett a hó, ahhoz túl hideg volt. Fájdalmasan hideg. Kemény tél volt ez.
— Hé, Szerda. Mindkét szélhámosság, amiről meséltél… a hegedűs trükk meg a püspökös móka, a püspökkel meg a rendőrrel… — Tétován elhalt a hangja, és megpróbálta összeszedni, szavakba önteni a gondolatait.
— Mi van velük?
Árnyék hirtelen rájött.
— Mindegyik kétemberes stikli. Mindkét oldalon van valaki. Volt társad? — Árnyék lélegzete felhőként szökött elő a szájából. Megfogadta, hogy ha Lakesideba ér, karácsonyi prémiumának egy részét a létező legmelegebb, legvastagabb télikabátra költi.
— Igen — felelte Szerda. — Igen. Volt egy társam. Egy fiatalabb társam. De legnagyobb sajnálatomra, azok az idők már elmúltak. Most viszont itt van a benzinkút, és ott, ha a szemem nem csal, a busz. — A jármű éppen indexelve bekanyarodott a parkolóba. — A kulcson megtalálod a címet — mondta Szerda. — Ha bárki kérdezősködne, a nagybátyád vagyok, aki a rendkívül valószínűtlen Emerson Borson névre hallgat. Költözz csak be Lakeside városába, Ainsel öcsém. Egy héten belül érted megyek. Együtt fogunk utazni. Meglátogatjuk azokat, akiket meg kell látogatnom. Addig húzd meg magad és kerüld a bajt.
— És a kocsim…? — kérdezte Árnyék.
— Majd vigyázok rá. Érezd jól magad Lakeside-ban — mondta Szerda. Kinyújtotta a karját és kezet fogtak. Szerda keze hidegebb volt, mint egy hulláé.
— Jézusom — mondta Árnyék. — Te aztán hideg vagy.
— Akkor minél előbb meggyömöszkölöm azt a helyre kislányt a Hatos Motel hátsó szobájában, annál jobb. — És a másik kezével megszorította Árnyék vállát.
Egy szédítő pillanatig Árnyék egyszerre két dolgot látott: látta az előtte álló ősz férfit, amint megszorítja a vállát, de látott mást is: rengeteg telet, száz meg száz telet, meg egy szürke férfit széles karimájú kalapban, aki a botjára támaszkodva járja a településeket, bepillant a meleg fénnyel világító ablakokon, és csak nézi a boldogságot meg a lángoló életet, amiből ő sohasem részesülhet…
— Eredj — mordult fel Szerda megnyugtató hangon. — Minden rendben, minden a legnagyobb rendben, és minden rendben is lesz.
Árnyék megmutatta a jegyét a sofőrnek.
— Pokoli napot választott az utazáshoz — mondta a nő. Aztán némi komor elégedettséggel még hozzátette: — Kellemes karácsonyt.
A busz majdnem teljesen üres volt.
— Mikor érünk Lakeside-ba? — kérdezte Árnyék.
— Két óra múlva. Kicsit talán több — felelte a nő. — Állítólag közeledik a hidegfront. — Megnyomott egy gombot, mire egy szisszenéssel és puffanással becsukódott az ajtó.
Árnyék a busz közepe táján ült le, ameddig tudta, hátradöntötte az ülést és gondolkodott. A jármű ringása és a kellemes meleg elbágyasztotta, és mielőtt észrevette volna, hogy elálmosodott, már el is aludt.
A földben és a föld alatt. A jelek a falakon a nedves agyag színében vöröslöttek: tenyérlenyomatok és ujjnyomok, imitt meg amott elnagyolt rajzok állatokról, emberekről és madarakról.
A tűz még mindig égett, a bölényember még mindig a tűz túloldalán ült, és Árnyékot bámulta hatalmas szemével, ami olyan volt, akár a tócsába gyűlt fekete sár. Az összetapadt, barna szőrcsomók között megbújó bölényajkak nem moccantak, amikor a bölényhang azt mondta:
— Nos, Árnyék? Hiszel már?
— Nem tudom — felelte Árnyék. Most vette észre, hogy az ő szája sem mozog. Bármilyen szavakat is váltottak ők ketten, azokat nem kellett kimondani, legalábbis úgy nem, ahogyan eddig Árnyék a beszédet képzelte.
— Te igazi vagy?
— Higgyél — mondta a bölény ember.
— Te is… — Árnyék tétovázott, majd azt kérdezte: — Te is isten vagy?
A bölényember egyik kezével benyúlt a lángok közé és kihúzott egy égő ágat. A közepén fogta meg. Kék és sárga lángnyelvek nyaldosták vörös kezét, de nem égették meg.
— Ez a föld nem isteneknek való — mondta a bölényember. De már nem ő beszélt, ezt Árnyék is tudta, itt, az álmában: a tűz volt az ágon, a lángok ropogása, lobogása szólt hozzá itt, ezen a sötét helyen, a föld alatt.
— Ezt a földet az óceán mélyéről hozták fel — mondta a tűz. — Egy pók szőtte saját anyagából. Kiszarta egy holló. Ez a föld egy halott apa teste, kinek a csontjai a hegyek, szemei a tavak.
— Ez az álmok és a tűz földje — mondta a láng.
A bölényember visszatette az ágat a tűzbe.
— Miért mondod el nekem mindezt? — kérdezte Árnyék. — Én nem vagyok fontos. Egy senki vagyok. Egészen jó edző voltam, egy igazán szánalmas, kisstílű bűnöző, és talán nem is olyan jó férj, mint gondoltam… — Elhalt a hangja.
3
A “my ainsel” kifejezésből, amelyek jelentése “my own self”, azaz “én magam”. Egy régi tündérmese egyik szereplője nevezi így magát (a ford.).