Amerikai istenek [American Gods - hu]

— És a kocsim…? — kérdezte Árnyék.

— Majd vigyázok rá. Érezd jól magad Lakeside-ban — mondta Szerda. Kinyújtotta a karját és kezet fogtak. Szerda keze hidegebb volt, mint egy hulláé.

— Jézusom — mondta Árnyék. — Te aztán hideg vagy.

— Akkor minél előbb meggyömöszkölöm azt a helyre kislányt a Hatos Motel hátsó szobájában, annál jobb. — És a másik kezével megszorította Árnyék vállát.

Egy szédítő pillanatig Árnyék egyszerre két dolgot látott: látta az előtte álló ősz férfit, amint megszorítja a vállát, de látott mást is: rengeteg telet, száz meg száz telet, meg egy szürke férfit széles karimájú kalapban, aki a botjára támaszkodva járja a településeket, bepillant a meleg fénnyel világító ablakokon, és csak nézi a boldogságot meg a lángoló életet, amiből ő sohasem részesülhet…

— Eredj — mordult fel Szerda megnyugtató hangon. — Minden rendben, minden a legnagyobb rendben, és minden rendben is lesz.

Árnyék megmutatta a jegyét a sofőrnek.

— Pokoli napot választott az utazáshoz — mondta a nő. Aztán némi komor elégedettséggel még hozzátette: — Kellemes karácsonyt.

A busz majdnem teljesen üres volt.

— Mikor érünk Lakeside-ba? — kérdezte Árnyék.

— Két óra múlva. Kicsit talán több — felelte a nő. — Állítólag közeledik a hidegfront. — Megnyomott egy gombot, mire egy szisszenéssel és puffanással becsukódott az ajtó.

Árnyék a busz közepe táján ült le, ameddig tudta, hátradöntötte az ülést és gondolkodott. A jármű ringása és a kellemes meleg elbágyasztotta, és mielőtt észrevette volna, hogy elálmosodott, már el is aludt.

A földben és a föld alatt. A jelek a falakon a nedves agyag színében vöröslöttek: tenyérlenyomatok és ujjnyomok, imitt meg amott elnagyolt rajzok állatokról, emberekről és madarakról.

A tűz még mindig égett, a bölényember még mindig a tűz túloldalán ült, és Árnyékot bámulta hatalmas szemével, ami olyan volt, akár a tócsába gyűlt fekete sár. Az összetapadt, barna szőrcsomók között megbújó bölényajkak nem moccantak, amikor a bölényhang azt mondta:

— Nos, Árnyék? Hiszel már?

— Nem tudom — felelte Árnyék. Most vette észre, hogy az ő szája sem mozog. Bármilyen szavakat is váltottak ők ketten, azokat nem kellett kimondani, legalábbis úgy nem, ahogyan eddig Árnyék a beszédet képzelte.

— Te igazi vagy?

— Higgyél — mondta a bölény ember.

— Te is… — Árnyék tétovázott, majd azt kérdezte: — Te is isten vagy?

A bölényember egyik kezével benyúlt a lángok közé és kihúzott egy égő ágat. A közepén fogta meg. Kék és sárga lángnyelvek nyaldosták vörös kezét, de nem égették meg.

— Ez a föld nem isteneknek való — mondta a bölényember. De már nem ő beszélt, ezt Árnyék is tudta, itt, az álmában: a tűz volt az ágon, a lángok ropogása, lobogása szólt hozzá itt, ezen a sötét helyen, a föld alatt.

— Ezt a földet az óceán mélyéről hozták fel — mondta a tűz. — Egy pók szőtte saját anyagából. Kiszarta egy holló. Ez a föld egy halott apa teste, kinek a csontjai a hegyek, szemei a tavak.

— Ez az álmok és a tűz földje — mondta a láng.

A bölényember visszatette az ágat a tűzbe.

— Miért mondod el nekem mindezt? — kérdezte Árnyék. — Én nem vagyok fontos. Egy senki vagyok. Egészen jó edző voltam, egy igazán szánalmas, kisstílű bűnöző, és talán nem is olyan jó férj, mint gondoltam… — Elhalt a hangja.