Amerikai istenek [American Gods - hu]

— De mi történik, ha a vendéglősünk egyszerűen Abraham kezébe nyomja Barrington névjegyét, és közli, hogy szép summa vár rá? — kérdezte Árnyék.

— Akkor két vacsora árát veszítettük az üzleten — felelte Szerda. Egy kenyérdarabbal kitörölte a tányérban maradt maradékokat meg a szaftot, és élvezettel elfogyasztotta.

— Lássuk csak, jól értettem-e — mondta Árnyék. — Tehát Abraham kilencezer dollárral gazdagabban távozik, és a vasútállomás parkolójában találkozik Barringtonnal. Elfelezik a pénzt, beszállnak Barrington Fordjába, aztán irány a következő város. És gondolom, a csomagtartóban van egy láda, tele százdolláros hegedűkkel.

— A magam részéről becsületbeli kérdésnek tekintettem, hogy soha ne fizessek értük öt dollárnál többet — mondta Szerda. Aztán a közelben ácsorgó pincérnőhöz fordult. — Nos, kedvesem, kényeztessen el minket mindazon kívánatos desszertek felsorolásával, amelyeket a mi Urunk születése napján nekünk kínálni tud. — A lányra meredt — sőt szinte kihívóan bámulta —, mintha nem tudna olyan finomságot ajánlani, ami közel annyira ínycsiklandó lenne, mint maga a lány. Árnyék rendkívül kellemetlenül érezte magát: mintha egy vén farkast figyelt volna, amint becserkész egy túlságosan fiatal gidát, aki nem tudja, hogy ha nem rohan el — most rögtön —, egy távoli tisztáson végzi és hollók csupaszítják le a csontjait.

A lány ismét elvörösödött, és közölte, hogy a desszert almás pite á la mode — „vagyis vaníliafagylalttal” —, karácsonyi sütemény á la mode, vagy piros-zöld puding. Szerda a lány szemébe nézett és azt mondta, kipróbálná a karácsonyi süteményt á la mode. Árnyék kihagyta a desszertet.

— Na most, ami a szélhámosságokat illeti — folytatta Szerda —, a Hegedűtrükk legalább háromszáz éve ismert. És ha találsz egy megfelelő balekot, Amerikában még ma is elsütheted.

— Nem azt mondtad, hogy a kedvenc stiklidet ma már nem lehet eljátszani? — kérdezte Árnyék.

— Ez így igaz. Azonban nem ez volt a kedvencem. Nem, az én kedvencemet Püspöki Fortélynak nevezték. Megvolt benne minden: izgalom, alakoskodás, alkalmazhatóság, meglepetés. Időről időre felmerül bennem, hogy esetleg némi alakítgatással… — egy pillanatra elgondolkodott, aztán megrázta a fejét. — Nem. Azok az idők már elmúltak. Mondjuk 1920-at írunk, és egy közepes méretű vagy egy nagyobb városban vagyunk — talán Chicagóban, esetleg New Yorkban vagy Philadelphiában. Egy hatalmas ékszeráruházban járunk. Megjelenik egy papnak öltözött ember —, de nem egyszerű papi ruhát visel, hanem a püspökök lila ornátusát —, és kiválaszt egy nyakláncot — egy gyönyörűséges, lélegzetelállító, csupa gyémánt, csupa gyöngy darabot, és tucatnyi ropogós százdollárossal fizet érte.

— A legfelső bankjegyen elkent, zöld tintapaca éktelenkedik, és a boltvezető bocsánatkérő arccal, ám ellentmondást nem tűrően átküldeti a pénzt a szemközti bankba, hogy leellenőriztesse. A segéd hamar visszatér a bankókkal. A bankban azt mondták, egyik sem hamis. A tulajdonos ismét elnézést kér, de a püspök nem is lehetne megértőbb, átérzi a problémát, hiszen micsoda emberek vannak manapság, sem Istent, sem a törvényt nem tisztelik, mindenhol az erkölcstelenség és a feslettség — meg persze a szégyentelen nők, mert az alvilág kimászott a csatornából és megtelepedett a mozgóképszínházak vásznain, és mit is várhatna az ember? A nyakláncot beteszik egy ládikába, és a tulajdonos próbál nem sokat töprengeni azon, miért vásárol az egyház felkent püspöke egy ezerkétszáz dolláros nyakláncot, és azon sem, miért ropogós bankókkal fizet érte.