Amerikai istenek [American Gods - hu]

— Még sohasem hallottam a Hegedűtrükkről — mondta Árnyék. — Azt hiszem, a többit ismerem. A régi cellatársam azt mesélte, egyszer tényleg megcsinálta a Spanyol Foglyot. Szélhámos volt.

— Ahh — mondta Szerda, és felcsillant a bal szeme. — A Hegedűtrükk remekbe szabott, csodálatos szálhámosság volt. Az eredeti változatához két emberre van szükség. Mint minden igazi szélhámosság, ez is a kapzsiságra és a vágyakozásra épít. Egy becsületes embert is át lehet verni, de ahhoz többet kell dolgozni. No. Egy hotelban vagyunk, egy fogadóban vagy egy finom étteremben, és miközben ebédelünk, észreveszünk egy férfit — kopottas, de előkelő ruhákat visel, nem neveznénk züllöttnek, de egyértelműen elpártolt tőle a szerencse. Nevezzük mondjuk Abrahamnek. És amikor itt az ideje rendezni a számlát — de nem valami hatalmas összegről van szó, ötven, hetvenöt dollárról — kellemetlen meglepetés! Hová tűnt a tárcája? Édes Istenem, biztosan az egyik barátjánál hagyta, aki a közelben lakik. Azonnal elszalad és visszaszerzi! De tessék, főnök úr, zálogként fogja ezt a hegedűt. Mint láthatja, nem mai darab, de ezzel keresem meg a betevőt.

Szerda arcán óriási ragadozómosoly terült végig, amikor megpillantotta a közeledő pincérnőt.

— Ó, a forró csokoládé! Egyenesen az én karácsonyi angyalkámtól! Mondja, drágaságom, kaphatnék még egy darabot abból az ízletes kenyérből, ha van egy szabad perce?

A pincérnő — hány éves lehet? — gondolta Árnyék: tizenhat, tizenhét?

— lesütötte a szemét és pipacsvörösre pirult. Remegő kézzel letette a forró csokoládét, és visszavonult a terem másik végébe, a lassan forgó süteményes tálcához, ott megtorpant és Szerdát bámulta. Aztán besurrant a konyhába a kenyérért.

— Szóval. A hegedűt — tagadhatatlanul régi, talán egy kicsit kopottas is — elteszik a tokjába, és a mi pénztelen Abrahamünk útra kel, hogy visszaszerezze a tárcáját. De egy elegáns úriember, aki éppen befejezte a vacsoráját és eddig szemlélője volt a párbeszédnek, most a vendéglőshöz lép: elképzelhető lenne, hogy egy pillantást vessen arra a hegedűre?

— Természetesen megoldható. A vendéglős átnyújtja neki, és az elegáns úriember — nevezzük Barringtonnak — eltátja a száját, aztán összeszedi magát és becsukja, közben áhítattal bámulja a hegedűt, mint aki bebocsáttatást nyert a szentélybe, hogy megnézhesse a próféta csontjait. „Nahát!” — mondja — „ez… ez nem lehet más… nem, ez lehetetlen… de igen, mégis… magasságos ég! De ez hihetetlen!”,és egy megbarnult papírfecnire mutat a hegedű belsejében, a gyártó jelére — de még enélkül is felismerte volna, mondja, a fényezéséről, a hegedű fejéről, az alakjáról.

— Barrington a zsebébe nyúl és egy gravírozott névjegykártyát vesz elő, és közli, hogy ő neves kereskedő, ritka és antik hangszerekkel foglalkozik. „Tehát ez egy ritka hegedű?” — kérdezi vendéglősünk. „Az bizony” — feleli Barrington, aki még mindig bámulattal nézi a hegedűt — „és ha jól ítélem meg, megér legalább százezer dollárt. Én ilyesmivel kereskedem, és egy ilyen egyedi darabért magam is kifizetnék ötven… — nem is, hetvenötezer dollárt ropogós bankókban. Van egy ügyfelem a nyugati parton, aki holnap meg is venné, látatlanban, elég neki egy távirat, és azonnal kifizeti az általam megnevezett összeget.” — Aztán az órájára pillant, és megnyúlik az arca. — „A vonatom…” — mondja. — „Mindjárt lekésem a vonatomat! Drága uram, ha eme felbecsülhetetlen értékű hangszer birtokosa visszatér, kérem, adja át neki a névjegyemet, mert legnagyobb sajnálatomra most indulnom kell.” — És ezzel Barrington távozik, mert tudja, hogy az idő és a vonat senki emberfiára nem vár.