Amerikai istenek [American Gods - hu]

Ibis úr ezt mind elmesélte nekik azon az éjszakán, és még többet is. Falra vetülő árnyéka megnyúlt, olyan volt, mint egy nagy madár, és amikor Árnyék még több whiskyt ivott, úgy tűnt neki, mintha egy hatalmas vízimadár hosszú, kampós csőrű fejét látná, és valahol a második pohár közepénél járhatott, amikor maga Bolond Sweeney is beleszólt Ibis úr elbeszélésébe, és hol apró részletekkel, hol teljesen érdektelen dolgokkal egészítette ki azt („…és micsoda egy fehérnép volt, keble krémszínű, szeplőkkel telehintve, bimbója pedig ragyogó, vöröses-rózsaszín, mint a nap korongja hajnalban, még mielőtt eleredne az eső, úgy, mintha dézsából öntenék, de aztán vacsorára kiderül az ég…”), majd hadonászva megpróbálta elmagyarázni az ír istenek történetét, akik egymást követő hullámokban érkeztek Galliából és Spanyolországból és minden átkozott helyről a világon, és minden egyes hullám átalakította az utolsó isteneket, trollokká meg tündérekké meg mindenféle átkozott teremtménnyé, amíg meg nem érkezett maga az Anyaszentegyház, és Írország összes istenéből ukmukfukk tündér lett, vagy szent, vagy halott király…

Ibis úr megtisztogatta aranykeretes szemüvegét és mutatóujjával a levegőbe bökdösve magyarázni kezdte — az átlagosnál is tisztábban, precízebben artikulált, és Árnyék ebből tudta, hogy részeg (de erről csak a szavai és a házban terjengő hideg ellenére a homlokán gyöngyöző verejtékcseppek árulkodtak) —, hogy ő művész, és a történetei nem szó szerint értendő konstrukciók, hanem imaginatív újjáalkotások, az igazságnál is igazabbak, mire Bolond Sweeney azt mondta neki, hogy „Mutatok én neked imaginatív újjáalkotást, és kezdésként mondjuk imaginatívan újjáalkotom azt a kibaszott pofádat”, de Jacquel úr kivicsorította a fogait és rámordult Sweeney-re, úgy morgott, mint egy hatalmas kutya, aki nem bánja, ha nem kell verekednie, de ha muszáj, egyetlen mozdulattal kitépi a torkát, és Sweeney megértette a figyelmeztetést, leült, majd töltött magának még egy pohár italt.

— Emlékszel még rá, hogy volt az én kis érmetrükköm? — kérdezte vigyorogva Árnyéktól.

— Nem.

— Ha kitalálod, hogy csináltam — mondta Bolond Sweeney, akinek lilás színben játszott az ajka és kék szeme fátyolossá vált —, elmagyarázom. Ha már belemelegedtél.

— Nem tenyérrel, ugye? — kérdezte Árnyék.

— Nem.

— Valami bigyóval? Amit felcsúsztatsz az inged ujjába, és az lövi ki a pénzeket, amiket elkapsz?

— Ez sem jó. Még egy pohárral, valaki?

— Egyszer olvastam egy könyvben, hogyan kell megcsinálni a Fösvény Álmát. Bőrszínű latexet húzol a kezedre és ebbe az erszénybe rejted a pénzt.

— Bús halotti tor ez, pedig a Nagy Sweeney-ért virrasztunk, aki madárként repülte át egész Írországot és tébolyában vízitormát zabált: mert meghalt, és nem gyászolja senki, csak egy madár, egy kutya meg egy idióta. Nem, nem így csinálom.

— Hát, akkor kifogytam az ötletekből — mondta Árnyék. — Biztosan csak előhúzod őket a semmiből. — Gunyoros megjegyzésnek szánta, de aztán meglátta Sweeney arckifejezését. — Szóval így — mondta. — A semmiből húzod őket elő.

— Hát, nem pontosan a semmiből — mondta Bolond Sweeney. — De már kapiskálod. A titkos rejtekhelyről.