Amerikai istenek [American Gods - hu]

A halottaskocsi éppen pirosat kapott egy lámpánál, amikor Árnyék háta mögött felreccsent a rekedtes hang:

— És jóféle tort akarok magamnak, a legjobbat mindenből, csodaszép lányok ontsanak értem könnyeket, tépjék meg a ruhájukat miattam, és bátor férfiak meséljenek búsongva dicsőséges napjaimról.

— Meghaltál, Bolond Sweeney — mondta Árnyék. — Ha meghaltál, be kell érned azzal, ami van.

— Úgy ám — sóhajtotta a halott ember a halottszállító hátuljában. Hangjából eltűnt a narkós nyüszítés, és valami rezignált üresség váltotta fel, mintha a szavak valahonnan nagyon messziről érkeznének, halott szavak egy halott frekvencián.

A lámpa zöldre váltott, és Árnyék puhán a gázra lépett.

— Mindazonáltal tartsál érettem tort — mondta Bolond Sweeney. — Teríts meg nekem az asztalnál, és mocskosul részeges tort üljél a nevemben ma éjjel. Megöltél, Árnyék. Tartozol nekem ennyivel.

— Nem öltelek meg, Bolond Sweeney — felelte Árnyék. Húsz dollár, gondolta, az egy jegy, ami elvisz innen. — Az ital és a hideg, az ölt meg téged.

Nem kapott választ, és az út további részében csend volt a kocsi hátuljában. Árnyék megállt a ház mögött, kiemelte a hordágyat és betolta a hullaházba. Úgy emelte át Bolond Sweeney testét a balzsamozóasztalra, mint egy nagy darab marhahúst.

Letakarta a John Doe-t egy lepedővel, és magára hagyta a mellette heverő papírokkal együtt. Már a lépcsőn járt, amikor mintha hangot hallott volna, fojtottan és csendesén, mintha rádió szólna egy távoli szobában, és a hang azt mormogta, „És miként végezhetne velem az ital vagy a fagy, velem, egy tiszta vérű leprikónnal? Nem, te öltél meg engem azzal, hogy elveszítetted az apró aranynapot, és ez úgy igaz, mint ahogy a víz nedves, a nappalok hosszúak, és egy barátban mindig csalódni fogsz a végén.”

Árnyék szerette volna felhívni Bolond Sweeney figyelmét arra, hogy ez eléggé keserű életfilozófia, de gyanította, hogy az ember megkeseredik, ha meghal.

Felment a lépcsőn a házba, ahol több középkorú asszony éppen alufóliával takarta le a tűzálló tálakat, és kihűlt sült krumplival meg sajtos makarónival megrakott műanyag dobozokat tettek félre.

Goodchild úr, az elhunyt férje a szoba túlsó felében társalgott Ibis úrral, és azt ecsetelte neki, hogy tudta ő, egyik gyermekük sem fog végső búcsút venni az anyjától. Az alma nem esik messze a fájától, hajtogatta mindenkinek, aki hajlandó volt meghallgatni. Az alma nem esik messze a fájától.

Aznap este Árnyék eggyel több embernek terített. A tányérok mellé poharakat tett, az asztal közepére pedig egy üveg Jameson Goldot helyezett. Ez volt a legdrágább ír whisky az italboltban. Miután megvacsoráztak (megették a maradékokat, amiket az asszonyok hagytak nekik), Árnyék kiadós korty italt töltött mindegyik pohárba — a sajátjába. Ibisébe, Jacquelébe és Bolond Sweeney-ébe.

— És mi van akkor, ha egy hordágyon ül a pincében, és hamarosan elföldelik a csavargók temetőjében? — kérdezte Árnyék, miközben töltött. — Ma éjjel köszöntőt mondunk a tiszteletére, és virrasztunk érte, ahogyan ő is akarta.

Az üres szék felé emelte a poharát.

— Mindössze kétszer találkoztam vele, amíg élt — mondta. — Először világklasszis baromnak tartottam, akibe maga az ördög bújt belé. Második alkalommal úgy gondoltam, oltári nagy balfasz, és pénzt adtam neki, hogy megölhesse magát. Mutatott nekem egy érmetrükköt, amire nem emlékszem, szereztem tőle pár véraláfutást, és azt állította magáról, hogy leprikón. Nyugodj békében, Bolond Sweeney. — Bekortyolt az italba és érezte, hogy a füstös íz szétárad a szájában. A másik két férfi is ivott, és vele együtt emelték poharukat az üres szék felé.