Amerikai istenek [American Gods - hu]

— Ebből eljutok oda, ahová menni szeretnék — mondta.

Nekitámaszkodott a téglafalnak, és addig kotorászott a zsebében, amíg megtalálta a félbehagyott csikket. Óvatosan rágyújtott, nehogy megégesse az ujját vagy a szakállát.

— Mondok én neked valamit — szólalt meg. — Akasztófák között sétálsz, kötél lóg a nyakadban, mindkét válladon egy-egy hollómadár kuporog, akik csak a szemedre várnak, és az akasztófának nagyon mélyre nyúlnak a gyökerei, a mennyektől a pokolig, és a világunk csak egy ág, amire a kötelet hurkolták. — Elhallgatott. — Szunyátok egy hangyányit — mondta, és lekucorodott, hátát a fekete téglafalnak vetve.

— Sok szerencsét — mondta Árnyék.

— A pokolba is, nekem már kurvára mindegy — mondta Bolond Sweeney. — De felőlem… Kösz.

Árnyék visszaballagott a városba. Reggel nyolc óra volt, Cairo ébredezett. Visszanézett a híd felé, és látta Sweeney könnyekkel és mocsokkal bepiszkolódott, sápadt arcát, amint őt figyeli.

Árnyék akkor látta utoljára élve.

A karácsony előtti kurta napok fényes felvillanások voltak a téli sötétségben, és a halottak házában még ennél is rövidebbnek tűntek.

December huszonharmadika volt, és Jacquel meg Ibis úr voltak a házigazdák Lila Goodchild halotti torán. Lavórt, serpenyőt, tepsit szorongató asszonyok nyüzsögtek a konyhában, miközben az elhunyt az épület nappalijában feküdt felravatalozva, üvegházi virágokkal körülvéve. A szoba túlsó sarkában, egy nagy asztalon káposztasaláta állt meg bab, kukoricakenyér, csirke, sertésborda meg csicseriborsó, aztán délutánra a házat megtöltötték a vendégek, akik sírtak és nevettek és a lelkész kezét szorongatták. Jacquel és Ibis urak komor öltönyeikben mindent megszerveztek és felügyeltek a maguk csendes módján. A temetés másnap reggel lesz.

Amikor az előszobában megcsördült a telefon (fekete, bakelitkészülék volt, valódi tárcsával), Ibis úr vette fel. Aztán félrevonta Árnyékot.

— A rendőrség — mondta. — El tudna menni egy tetemért?

— Persze.

— Legyen diszkrét. Tessék. — Lefirkantotta egy papírra a címet és átnyújtotta Árnyéknak, aki a tökéletesen gömbölyödő betűkre pillantott, aztán összehajtotta a cetlit és eltette.

— Lesz ott egy rendőrautó — tette hozzá Ibis úr.

Árnyék kiállt a halottaskocsival. Mind Ibis úr, mind Jacquel elmagyarázták neki, külön-külön, hogy a halottaskocsit kizárólag temetéseken használják, a tetemeket egy furgonnal szállítják, de az éppen szervizben van, már három hete, és ugye nagyon óvatosan fog bánni a járművel? Árnyék tehát óvatosan vezetett. A hóekék már letisztították az utakat, de jó érzés volt lassan gurulni. Ez a tempó tökéletesen illett egy halottaskocsihoz, bár Árnyék idejét sem tudta, mikor látott utoljára halottaskocsit az utcán. Amerika utcáiról eltűnt a Halál; mostanában kórházakból és mentőautókból ragadta el az embereket. Nehogy megriasszuk az élőket, gondolta Árnyék. Ibis úr mesélte, hogy egyes kórházakban a halottakat üresnek látszó, letakart hordágyak alsó rekeszében szállítják — az elhunytak már saját útjukat járják, a maguk titokzatos módján.

Az egyik mellékutcában sötétkék rendőrautó parkolt, és Árnyék mögötte állította le a halottaskocsit. A járőrautóban két rendőr ült és termoszkupakból itták a kávéjukat. Járatták a motort, hogy melegen tartsák az autót. Árnyék megkocogtatta az oldalsó ablakot.