Amerikai istenek [American Gods - hu]

— Van egy viccem — szólalt meg Deszka úr Árnyék emlékei között. — Hogyan lehetünk biztosak abban, hogy a CIA-nak nem volt köze a Kennedy-gyilkossághoz?

Árnyék résnyire kinyitotta az ablakot — így elég friss levegő jutott a szobába, és a macska is ki tudott menni az erkélyre.

Felkapcsolta a kislámpát, bemászott az ágyba és olvasgatott egy kicsit, megpróbálta kikapcsolni az agyát, elhessegetni az utolsó néhány nap emlékét, kiválasztani a legunalmasabbnak látszó cikket a legunalmasabbnak látszó Reader’s Digestben. Aztán észrevette, hogy az „Apu hasnyálmirigye vagyok” című cikken félig lebillent a feje. Szinte arra sem volt ideje, hogy lekapcsolja a lámpát és letegye a fejét a párnára, már le is csukódott a szeme.

Később soha nem volt képes összerakni ennek a bizonyos álomnak a részleteit vagy azt, miként zajlott le egyáltalán: akárhányszor megpróbált visszaemlékezni rá, csak kusza és sötét képek merültek fel előtte. Volt ott egy lány. Találkoztak valahol, és most egy hídon sétáltak. A híd egy tavacska felett ívelt át, egy város közepén. A víz felszínét szél fodrozta és fehér tajtékot varázsolt a hullámokra, amelyek úgy festettek, mintha megannyi apró kéz nyúlna Árnyék felé.

— …Engedd el magad — mondta a nő. Leopárdmintás szoknyája libegett és csapkodott a szélben, és a harisnyája és szoknyája között kivillanó bőre krémszínű volt és puha, és Árnyék itt, az álmában, a hídon, Isten és a világ előtt letérdelt előtte, ágyékába temette az arcát és mohón szívta be nőiessége részegítő, buja illatát. Álmában is tudatosult benne, hogy a valódi világban erekciója van, kemény, lüktető, szörnyűséges, és legalább olyan fájdalmas, mint kamaszkorában, amikor átlépett a pubertáskorba.

Elhúzódott és felpillantott, de még így sem látta a nő arcát. De a szája megtalálta az ajkát, és a nő csókja puhán simult a csókjához, aztán gyengéden a tenyerébe fogta a kebleit, majd végigsimított szaténsimaságú bőrén, keze beletúrt a derekát borító szőrmébe és félretolta azt, becsusszant a nő csodálatos hasítékába, ami felforrósodott, érintésére benedvesedett és szétnyílt, akár egy virág.

A nő kéjesen dorombolt mellette, keze megtalálta a férfi ágaskodó péniszét és megmarkolta. Árnyék félrelökte a takarót és a nőre hengeredett, kezével széttárta a combját, miközben a nő keze a lábai közé vezette, ahol egyetlen taszítás, egyetlen varázslatos lökés…

Most a régi börtöncellájában voltak, és Árnyék elragadtatottan csókolózott vele. A nő szorosan ölelte, a combjára kulcsolta a lábát, hogy még szorosabban magához vonhassa, hogy Árnyék ne tudjon elhúzódni, még ha akarna, akkor sem.

Árnyék még sohasem csókolt ilyen puha ajkakat. Nem is tudta, hogy ilyen puha ajkak is léteznek. De a nő nyelve smirgliként dörzsölt.

— Ki vagy te? — kérdezte Árnyék.

A nő nem felelt, hanem a hátára lökte a férfit, egyetlen hajlékony mozdulattal fölébe kerekedett és lovagolni kezdett rajta. Nem, nem is lovaglás volt ez inkább csupa selyempuha, apró odasimulás, mindegyik egyre erősebb, mint az előző, lökés, rántás és lüktetés, ami mind végigrobajlott Árnyékon, mint ahogyan a tó hullámai törnek meg a parton. A nőnek tűhegyes körmei voltak, Árnyék oldalába kaptak, végigszántottak a testén, de nem érzett fájdalmat, csak gyönyört, ismeretlen alkímia alakított át mindent emésztő gyönyörré.