Amerikai istenek [American Gods - hu]
- Автор: Гейман Нил Ричард
- Год: 2003
- Язык: венгерский
- Год: Szukits Könyvkiadó
- ISBN: 963-9441-53-8
- Переводчик: Viktor Juh
- Жанр: Фэнтези
Электронная книга - «Amerikai istenek [American Gods - hu]». Краткое содержание книги:
A lámpa zöldre váltott. Árnyék tíz mérföldes sebességig tornászta fel a kocsit, ami a csúszós úton éppen elegendőnek tűnt. Kettesben zötykölődött tovább, és a járgány éppen megfelelőnek találta ezt a sebességet: valószínűleg élete legnagyobb részét ezzel a sebességgel tette meg, feltartva a forgalmat.
— Így jó lesz — mondta Jacquel. — Na, szóval Jézus frankón eléldegél ideát. De találkoztam én olyan fickóval, aki azt mesélte, látta stoppolni egy afganisztáni út mellett, és nem vette fel senki. Tudta? Az egész attól függ, hol van.
— Szerintem hatalmas vihar közeleg — mondta Árnyék. Ő az időjárásról beszélt.
Amikor azonban Jacquel végül megszólalt, egyáltalán nem az időjárásról beszélt.
— Nézzen csak íbiszre meg rám — mondta. — Néhány év múlva kikopunk az üzletből. Tettünk félre pénzt a szűkös időkre, de jó ideje már szűkös időket élünk, és minden év egyre szűkösebb lesz. Hórusz megkattant, de valami eszméletlenül megtébolyodott, minden pillanatát sólyomalakban tölti, elcsapott állatokat zabál, hát milyen élet ez, most mondja? Bastot már látta. És mi még jobban tartjuk magunkat, mint a többiek! Nekünk legalább jut még egy kis hit, amiből eléldegélhetünk. A legtöbb szerencsétlen ennyit sem kap. Olyan ez, mint a temetkezés — akár tetszik, akár nem, egy szép napon felvásárolnak a nagyfiúk, mert nagyobbak, hatékonyabbak, és mert működnek. Az égvilágon semmi nem változik, ha nekiállunk kapálózni, mert ezt a bizonyos csatát már akkor elveszítettük, amikor száz vagy ezer vagy tízezer évvel ezelőtt megérkeztünk ebbe a zöld világba. Megérkezünk, de ez Amerikát egyáltalán nem érdekelte. Szóval vagy felvásárolnak minket, vagy küszködünk tovább, vagy elvándorlunk. Vagyis igen. Igaza van. Közeledik a vihar.
Árnyék bekanyarodott az utcájukba, ahol egyetlen házat leszámítva csupa halott, vak és bedeszkázott ablakú épület állt.
— A hátsó sikátorba — mondta Jacquel.
Árnyék addig tolatgatott a hullaszállítóval, míg majdnem nekikoccant a hátsó dupla ajtónak. Ibis kinyitotta a hullaház meg a kocsi ajtaját, Árnyék kiszíjazta a hordágyat és kihúzta. Amikor az ágy átdöccent a küszöbön, kipattantak a támasztók. Árnyék a balzsamozóasztal mellé kormányozta a hordágyat. Felemelte Lila Goodchildot, úgy tartotta a kezében az áttetsző zsákba csavart testet, mint egy alvó gyermeket, majd óvatosan lefektette a jéghideg hullaház asztalára, mintha attól félne, hogy felébred.
— Tudja, van erre nekünk egy külön hordágyunk — mondta Jacquel. — Nem muszáj emelgetnie.
— Nem tesz semmit — felelte Árnyék. Kezdte átvenni Jacquel stílusát. — Nagydarab srác vagyok. Nem probléma.
Gyermekkorában Árnyék a korához képest túl kicsi volt, sovány, nyakigláb kisfiú. Az egyetlen gyerekkori fényképén, amit Laura hajlandó volt bekereteztetni, egy kócos hajú, sötét szemű, komor kölyök ácsorog egy tortával és süteménnyel megrakott asztal mellett. Árnyék valószínűnek tartotta, hogy a kép az egyik nagykövetség karácsonyi partiján készülhetett, mert a legjobb ruháját viselte, meg csokornyakkendőt hozzá.
Túl sokat költöztek ők ketten, Árnyék és az édesanyja, először Európában, követségről követségre, ahol az édesanyja a Külügyminisztérium kapcsolattartójaként dolgozott, és titkosított táviratokat írt át vagy küldött külföldre, aztán amikor Árnyék nyolcéves volt, visszamentek az Egyesült Államokba, ahol az édesanyja nyughatatlanul vonult egyik városból a másikba, mert túl gyakran betegeskedett és nem kapott állandó állást, így hát egy évet itt töltöttek, egy másikat meg amott, és ha az anyja állapota megengedte, időszakosan dolgozott valahol. Soha nem maradtak egy helyen annyi időre, hogy Árnyék barátokat szerezzen, otthon érezze magát vagy pihenjen. És Árnyék kicsi gyerek volt…
És nagyon gyorsan megnőtt. Amikor tizenhárom éves volt, tavasszal a környékbeli gyerekek örökösen őt piszkálták, olyan verekedésekbe hajszolták bele, amelyekről tudták, hogy nem nyerheti, meg, és ezek után Árnyék dühösen és gyakran sírva rohant az öltözőbe lemosni az arcáról a vért meg a sarat, mielőtt valaki megláthatta volna. Aztán jött a nyár, élete hosszú, varázslatos tizenharmadik nyara, amikor nagy ívben kikerülte a nagyobb kölyköket, úszni járt a helyi strandra, és könyveket olvasott a medence partján. Nyár elején alig tudott úszni. Augusztus végére könnyed karcsapásokkal hasította az egyik hosszt a másik után, fejeseket ugrott a trambulinról, és a napfénytől meg a víztől mélybarnára sötétedett a bőre. Szeptemberben visszament az iskolába, és rájött, hogy akik eddig megkeserítették az életét, mind alacsony, puhány kölykök, akik nem képesek többé kihozni a sodrából. Az a kettő, aki megpróbálta, kapott egy kis leckét, kurta, kemény és fájdalmas leckét, és Árnyékban akkor tudatosult, hogy most már más kasztba tartozik: többé nem lehet csendes kölyök, aki mindenáron megpróbál észrevétlenül meghúzódni leghátul. Ehhez túlságosan nagy volt, túl szembetűnő. Év végére bekerült az úszócsapatba meg a súlyemelőcsoportba, és még a triatlonosok edzője is megpróbálta beszervezni. Árnyéknak tetszett, hogy nagy és erős. Attól lett valaki. Előtte félénk, csendes könyvmoly volt, és ez fájdalmasan érintette, most pedig nagydarab, buta srác lett, akitől senki sem várt többet, mint hogy átvigye a díványt a másik szobába.
Legalábbis Laura megjelenéséig.
Ibis úr készítette a vacsorát: rizst meg párolt zöldséget magának és Jacquelnek.
— Én nem eszem húst — magyarázta —, Jacquel pedig munka közben szerez annyit, amennyire szüksége van. — Árnyék előtt, az asztalon sült csirkefalatok vártak a KFC papírdobozában, meg egy üveg sör.