Amerikai istenek [American Gods - hu]

— A hátsó sikátorba — mondta Jacquel.

Árnyék addig tolatgatott a hullaszállítóval, míg majdnem nekikoccant a hátsó dupla ajtónak. Ibis kinyitotta a hullaház meg a kocsi ajtaját, Árnyék kiszíjazta a hordágyat és kihúzta. Amikor az ágy átdöccent a küszöbön, kipattantak a támasztók. Árnyék a balzsamozóasztal mellé kormányozta a hordágyat. Felemelte Lila Goodchildot, úgy tartotta a kezében az áttetsző zsákba csavart testet, mint egy alvó gyermeket, majd óvatosan lefektette a jéghideg hullaház asztalára, mintha attól félne, hogy felébred.

— Tudja, van erre nekünk egy külön hordágyunk — mondta Jacquel. — Nem muszáj emelgetnie.

— Nem tesz semmit — felelte Árnyék. Kezdte átvenni Jacquel stílusát. — Nagydarab srác vagyok. Nem probléma.

Gyermekkorában Árnyék a korához képest túl kicsi volt, sovány, nyakigláb kisfiú. Az egyetlen gyerekkori fényképén, amit Laura hajlandó volt bekereteztetni, egy kócos hajú, sötét szemű, komor kölyök ácsorog egy tortával és süteménnyel megrakott asztal mellett. Árnyék valószínűnek tartotta, hogy a kép az egyik nagykövetség karácsonyi partiján készülhetett, mert a legjobb ruháját viselte, meg csokornyakkendőt hozzá.

Túl sokat költöztek ők ketten, Árnyék és az édesanyja, először Európában, követségről követségre, ahol az édesanyja a Külügyminisztérium kapcsolattartójaként dolgozott, és titkosított táviratokat írt át vagy küldött külföldre, aztán amikor Árnyék nyolcéves volt, visszamentek az Egyesült Államokba, ahol az édesanyja nyughatatlanul vonult egyik városból a másikba, mert túl gyakran betegeskedett és nem kapott állandó állást, így hát egy évet itt töltöttek, egy másikat meg amott, és ha az anyja állapota megengedte, időszakosan dolgozott valahol. Soha nem maradtak egy helyen annyi időre, hogy Árnyék barátokat szerezzen, otthon érezze magát vagy pihenjen. És Árnyék kicsi gyerek volt…

És nagyon gyorsan megnőtt. Amikor tizenhárom éves volt, tavasszal a környékbeli gyerekek örökösen őt piszkálták, olyan verekedésekbe hajszolták bele, amelyekről tudták, hogy nem nyerheti, meg, és ezek után Árnyék dühösen és gyakran sírva rohant az öltözőbe lemosni az arcáról a vért meg a sarat, mielőtt valaki megláthatta volna. Aztán jött a nyár, élete hosszú, varázslatos tizenharmadik nyara, amikor nagy ívben kikerülte a nagyobb kölyköket, úszni járt a helyi strandra, és könyveket olvasott a medence partján. Nyár elején alig tudott úszni. Augusztus végére könnyed karcsapásokkal hasította az egyik hosszt a másik után, fejeseket ugrott a trambulinról, és a napfénytől meg a víztől mélybarnára sötétedett a bőre. Szeptemberben visszament az iskolába, és rájött, hogy akik eddig megkeserítették az életét, mind alacsony, puhány kölykök, akik nem képesek többé kihozni a sodrából. Az a kettő, aki megpróbálta, kapott egy kis leckét, kurta, kemény és fájdalmas leckét, és Árnyékban akkor tudatosult, hogy most már más kasztba tartozik: többé nem lehet csendes kölyök, aki mindenáron megpróbál észrevétlenül meghúzódni leghátul. Ehhez túlságosan nagy volt, túl szembetűnő. Év végére bekerült az úszócsapatba meg a súlyemelőcsoportba, és még a triatlonosok edzője is megpróbálta beszervezni. Árnyéknak tetszett, hogy nagy és erős. Attól lett valaki. Előtte félénk, csendes könyvmoly volt, és ez fájdalmasan érintette, most pedig nagydarab, buta srác lett, akitől senki sem várt többet, mint hogy átvigye a díványt a másik szobába.

Legalábbis Laura megjelenéséig.

Ibis úr készítette a vacsorát: rizst meg párolt zöldséget magának és Jacquelnek.

— Én nem eszem húst — magyarázta —, Jacquel pedig munka közben szerez annyit, amennyire szüksége van. — Árnyék előtt, az asztalon sült csirkefalatok vártak a KFC papírdobozában, meg egy üveg sör.