Amerikai istenek [American Gods - hu]

A lány kinyílt, akár egy erszény.

Árnyékot hirtelen enyhe, de kellemetlenül átható, orrfacsaró, húsos szag csapta meg.

— Azt hittem, büdösebb lesz — mondta.

— Egészen friss — felelte Jacquel. — És nem sérültek meg a belsőségek, ezért nincsen szarszaga.

Árnyék elkapta a tekintetét, de nem azért, mert undorodott, mint ahogyan várta, hanem mert furcsa késztetés ébredt benne, hogy most ne zavarja a lányt. Ennél nehezebben lehetett volna mezítelenebb.

Jacquel elkötötte a beleket, amelyek csillogva, kígyóként tekeregve kuporogtak a lány hasában, a gyomor fölött, mélyen a medencecsont alatt. Miközben kihúzta, végigtapogatta az összeset — „normálisak”, mondta a mikrofonba, és a padlón álló vödörbe rakta őket. Egy vákuumpumpával kiszívta a vért a mellkasból és lemérte, mennyi lett. Utána megvizsgálta a mellkas belsejét.

— Három repedés a pericardiumban, kitölti a cseppfolyós, illetve alvadt vér — mondta a mikrofonba.

Jacquel megmarkolta a lány szívét, belevágott a tetejébe és kezében forgatva vizsgálgatta. Rálépett a kapcsolóra.

— Két repedés a myocardiumban: egy egész öt tized centiméteres szúrás a jobb kamrában és egy egész nyolc tized centiméteres behatolás a bal kamrában.

Kivette mindkét tüdőt. A bal oldalit megszúrták és félig összeesett. A szívvel együtt lemérte mindkettőt és lefényképezte a sebeket. Mindkét tüdőből kivágott egy szövetdarabot és egy edénybe tette őket.

— Formaldehid — suttogta Ibis úr készségesen.

Jacquel közben folyamatosan beszélt a mikrofonba, elmondta, mit csinál és mit talált, miközben kiszedte a lány máját, gyomrát, lépét, hasnyálmirigyét, mindkét veséjét, a méhet meg a petefészket.

Mindegyiket lemérte, és mint azt be is jelentette, normálisnak és sértetlennek találta őket. Mindegyikből kivágott egy szövetdarabot, és azt egy-egy formaldehiddel töltött edénybe helyezte.

A szívből, a májból és az egyik veséből két mintát hasított le. A másodjára leszedett szövetfoszlányokat elrágcsálta, lassan, hogy sokáig kitartsanak. Árnyék úgy érezte, hogy ez így jó: tiszteletteljes gesztusnak tűnt, nem obszcénnak.

— Szóval velünk akar maradni egy röpke időre? — kérdezte Jacquel, a lány szívéből kivágott darabkát rágcsálva.

— Ha befogadnak — felelte Árnyék.

— Természetesen befogadjuk — mondta Ibis úr. — Egyetlen ok sem szól ellene, viszont számtalan érv szól mellette. Amíg velünk van, a védelmünket élvezi.

— Remélem, nem zavarja, ha halottakkal kell egy fedél alatt laknia — mondta Jacquel.

Árnyék Laura csókjára gondolt, a hideg és keserű ajkakra.

— Nem — felelte. — Legalábbis amíg halottak maradnak.

Jacquel megfordult és végigmérte: pillantása hideg volt és kifürkészhetetlen, mint a sivatagi sakáloké.

— Itt holtak maradnak — csak ennyit mondott.

— Nekem úgy tűnik… — mondta Árnyék — …úgy tűnik, hogy a halottak egészen könnyedén visszajárnak.

— Ez egyáltalán nem igaz — mondta Ibis úr. — Tudja, még a zombikat is élő emberekből teremtik. Csipetnyi por, egy kis kántálás, lökdösés, máris kész a zombi. Élnek, de azt hiszik, meghaltak. De ahhoz, hogy valaki igazán visszahozza a holtakat, a saját testükben… ahhoz hatalom kell. — Kicsit tétovázott, majd hozzátette: — Az óvilágban, a régi időkben sokkal könnyebb volt.

— Akár ötezer évig a testhez köthettük a kát — mondta Jacquel. — Megköthettük, elvághattuk. De ez már nagyon régen volt. — Fogta a kiszedett belső szerveket, és tiszteletteljes mozdulatokkal visszapakolta az összeset a test üregébe. A helyükre csúsztatta a beleket meg a szegycsontot, és a vágás két szélén közelebb húzta a bőrt. Vastag tűt meg fonalat vett elő, aztán ügyes, fürge mozdulatokkal összevarrta a holttestet, akár egy bőrlabdát: a húsdarabból ismét fiatal lány lett.

— Innék most egy sört — mondta. Lehúzta a gumikesztyűjét és a vödörbe hajította. A barna kezeslábast egy szennyestartóba dobta. Aztán felkapta a dobozt, amiben az apró vörös, barna és lila darabkákat tartalmazó edények voltak. — Mehetünk?