Amerikai istenek [American Gods - hu]

A sör után jóleső zsongás maradt a fejében.

— A szobáját a lépcső tetején találja, a mosdó mellett — mondta Jacquel. — A munkaruhája a szekrényben van — majd meglátja. Gondolom, először szívesen lefürdene és megborotválkozna.

Árnyék így is tett. Beállt a kovácsoltvas kádba és lezuhanyozott, majd idegesen megborotválkozott a borotvakéssel, amit Jacqueltől kapott. A gyöngyház nyelű alkalmatosság arcpirítóan éles volt, és Árnyék gyanította, hogy ezzel szokták megborotválni a halott férfiakat. Most használt először borotvakést, de nem vágta meg magát. Lemosta az arcáról a borotvahabot, és a légypiszokkal pettyezett tükörben szemügyre vette magát meztelenül. Mindenhol horzsolások borították: a felsőtestén és a karján az új horzsolások eltakarták a halványabbakat, amiket még Bolond Sweeney-től kapott. Tükörképe bizalmatlanul bámult vissza rá.

És akkor, mintha valaki más irányította volna a kezét, felemelte a borotvakést és kinyitva a torkához emelte.

Ez is egy megoldás, gondolta. Egy könnyű megoldás. És ha van valaki, aki egyáltalán nem zavartatná magát és egyszerűen feltakarítaná a mocskot utána, hát akkor az a két fickó lenne, aki a konyhában issza a sörét. Nem lenne több aggódás. Nem lenne többé Laura. Nem lennének többé titkok és összeesküvések. Nem lennének többé rossz álmok. Csak csend és béke és nyugalom, mindörökké. Egyetlen tiszta vágás, fültől fülig. Ennyi az egész.

Mozdulatlanul állt ott, a torkához szorított borotvával. Apró vércsepp serkent, ahol a penge a bőréhez ért. Nem is érezte a vágást. Látod, mondta magában, és szinte hallotta, ahogy valaki a fülébe súgja a szavakat. Nem fog fájni. Ahhoz túl éles. Észre sem veszed, már meg is haltál.

Ekkor néhány centire kinyílt a fürdőszoba ajtaja, éppen annyira, hogy a barna kismacska be tudta dugni a fejét a résen. — Mrr? — nyávogta kíváncsian.

— Hé — mondta Árnyék a macskának. — Azt hittem, bezártam az ajtót.

Becsattintotta a borotvakést, letette a mosdókagyló peremére, tépett egy darabot a vécépapírból és felitatta vele az apró vágást. Aztán törülközőt tekert a derekára és belépett a szomszéd hálószobába.

A szobáját, a konyhához hasonlóan, mintha valamikor a húszas években rendezték volna be: a fiókos-tükrös szekrény mellett mosdótál és kancsó áll. Valaki már kiterítette a ruháját az ágyra: fekete öltönyt, fehér inget, fekete nyakkendőt, fehér trikót és jégeralsót, fekete zoknit. Az ágy mellett, a kopott perzsaszőnyegen fekete cipő állt.

Felöltözött. A ruhadarabok jó minőségűek voltak, bár régiek. Vajon ki viselhette őket? Lehet, hogy egy halott zokniját viseli? Egy halott ember cipőjében sétál? A tükör elé állt, felkötötte a nyakkendőt, és a tükörképe most mintha gunyorosan mosolygott volna rá.

Már a gondolat is elképzelhetetlennek tűnt, hogy egyáltalán el akarta vágni a torkát. A tükörképe mosolyogva nézte, amint megigazította a nyakkendőjét.

— Hé — mondta neki Árnyék. — Tudsz valamit, amit én nem? — és rögtön szörnyen ostobának érezte magát.

Nyikorogva kinyílt az ajtó, és a kismacska surrant be a résen, átlépdelt a szobán és felugrott az ablakpárkányra.

— Hé — szólt oda Árnyék a macskának. — Becsuktam az ajtót. Tudom, hogy becsuktam.

A kismacska érdeklődve figyelte. A szeme sötétsárga volt, mint a borostyán. Aztán a párkányról az ágyra ugrott, ahol szőrpamaccsá gömbölyödött és ismét elaludt, egy karikányi macska a vén ágytakarón.

Árnyék nem csukta be a szobája ajtaját, hogy a macska ki tudjon menni és a szoba is szellőzzön egy kicsit, és lement a földszintre. A lépcsőfokok nyikorogva, nyöszörögve tiltakoztak a súlya ellen, mintha csak azt szerették volna, hogy valaki végre békén hagyja őket.