Amerikai istenek [American Gods - hu]
- Автор: Гейман Нил Ричард
- Год: 2003
- Язык: венгерский
- Год: Szukits Könyvkiadó
- ISBN: 963-9441-53-8
- Переводчик: Viktor Juh
- Жанр: Фэнтези
Электронная книга - «Amerikai istenek [American Gods - hu]». Краткое содержание книги:
— Azt a mindenit, maga aztán jól néz ki — mondta Jacquel. A lépcső alján várt rá, ezúttal Árnyékhoz hasonlóan fekete öltönyben. — Vezetett már halottaskocsit?
— Nem.
— Egyszer azt is el kell kezdeni — mondta Jacquel. — Ott áll a ház előtt.
***
Meghalt egy öregasszony. Lila Goodchildnak hívták. Árnyék Jacquel úr utasításait követve a keskeny lépcsőn felcipelte a hálószobába az összecsukható alumínium hordágyat és szétnyitotta az ágy mellett. Előszedett egy áttetsző kék hullazsákot, letette a halott nő mellé és kicipzározta. A nő rózsaszín hálóinget és steppelt köntöst viselt. Árnyék felemelte a törékeny, szinte súlytalan testet és bebugyolálta egy takaróba, majd becsúsztatta a zsákba. Becipzározta a zsákot és a hordágyra tette. Miközben ezzel foglalatoskodott, Jacquel egy nagyon öreg férfival beszélgetett, aki Lila Goodchild férje volt, amíg az asszony meg nem halt. Vagyis inkább csak hallgatta, amit az öregember beszél. Miközben Árnyék összehúzta a zsákot a tetem körül, az öregember azt magyarázta, milyen hálátlanok voltak a gyerekeik, sőt az unokák is, bár ez nem az ő hibájuk, hanem a szüleiké, az alma nem esik messze a fájától, és ő úgy hitte, ennél azért tisztességesebb neveltetést kaptak tőle.
Árnyék és Jacquel lekormányozták a hordágyat a keskeny lépcsőn. Az öregember jött utánuk és még mindig beszélt, leginkább a pénzről, a kapzsiságról és a hálátlanságról. Házipapucsot viselt. Lefelé menet Árnyék fogta a hordágy nehezebbik végét, majd amikor leértek az utcára, a hullaszállítóhoz tolta a jeges betonon. Jacquel kinyitotta a jármű hátsó ajtaját. Amikor Árnyék tétovázott, Jacquel annyit mondott: — Csak lökje meg. A tartólábak majd összecsukódnak. — Árnyék meglökte a hordágyat, a tartólábak felcsapódtak, kerekek pörögtek, és a hordágy becsúszott a kocsiba. Jacquel megmutatta, hogyan kell biztonságosan leszíjazni, aztán Árnyék becsukta az ajtót, míg Jacquel még mindig az öregembert hallgatta, aki valaha Lila Goodchild férje volt és most a hideggel mit sem törődve, papucsban és fürdőköpenyben ácsorgott a jeges járdán és azt magyarázta Jacquelnek, hogy a gyerekeik keselyűk, fikarcnyit sem jobbak a tetem fölött köröző keselyűknél, csak arra várnak, hogy végre elvehessék azt a keveset, amit ő és Lila összekapartak maguknak, és miként menekültek ők ketten St. Louisba, onnan Memphisbe, majd Miamiba, onnan pedig Cairóba, és mennyire örül, amiért Lila nem egy otthonban halt meg, és nagyon fél attól, hogy ő viszont ott fog elpusztulni. Visszakísérték az öregembert a házba, fel a lépcsőn, vissza a szobájába. A hálószoba sarkában apró tévé zümmögött. Amikor Árnyék elsétált előtte, észrevette, hogy a bemondó rávigyorog és kacsint. Amikor meggyőződött róla, hogy senki sem figyeli, bemutatta neki a középső ujját.
— Nincsen pénzük — mondta Jacquel, amikor beültek a kocsiba. — Holnap meglátogatja Ibist. A legolcsóbb temetést választja majd. Gondolom, a barátai megpróbálják majd meggyőzni, hogy ne spóroljon, ravataloztassa fel rendesen a nappaliban. De morogni fog. Nincsen pénze. Errefelé senkinek sincsen pénze mostanság. Mindegy, fél év múlva meghal. Legfeljebb egy évet adok neki.
Hópelyhek kavarogtak és sodródtak a reflektorok fényében. A hó dél felől jött.
— Beteg? — kérdezte Árnyék.
— Nem erről van szó. Az asszonyok túlélik a párjukat. A férfiak — az olyanok, mint ő —, nem élnek sokáig a feleségük halála után. Majd meglátja — egyszer csak nem találja többé a helyét, mert az összes ismerős dolog eltűnt a feleségével együtt. Egyre fáradtabb lesz, szürkülni kezd, aztán feladja és vége. Talán tüdőgyulladás végez vele, esetleg a rák, vagy megáll a szíve. Megöregszünk és már nem harcolunk tovább. Aztán meghalunk.
Árnyék ezen elgondolkodott.
— Hé, Jacquel.
— Egen?
— Hisz maga a lélekben?
Nem egészen ezt akarta mondani, és meglepetten hallotta, hogy ez a kérdés csúszik ki a száján. Nem így akarta megfogalmazni, de erre nem lehetett kevésbé közvetlenül rákérdezni.
— Attól függ. Régen, még az én időmben, meg volt szervezve az egész. Aki meghalt, beállt a sorba, felvállalta a rossz cselekedeteit meg a jó cselekedeteit, és ha a rossz cselekedetei többet nyomtak egy tollnál, a lelkét és a szívét Ammetnek, a Lélekfalónak dobtuk.
— Jó sok embert felfalhatott.
— Nem olyan sokat, mint hinné. Meglehetősen nehéz toll volt. Mi készíttettük. Átkozottul gonosznak kellett lenni ahhoz, hogy valaki súlyosabb legyen nála. Álljon meg annál a benzinkútnál. Tankolunk pár literrel.
Az utcákon olyan csend volt, amilyet csak az első lehullott hó varázsolhat.
— Fehér karácsonyunk lesz — mondta Árnyék, miközben az autót tankolta.
— Jaja. A francba is. Az a fickó egy mázlista volt, azt a szűz édesanyját neki.
— Jézus?
— Nagyon, nagyon szerencsés. Még egy pöcegödörből is rózsaillatúan mászott volna ki. A pokolba is, ez még csak nem is az ő születésnapja, tudta? Lenyúlta Mitrásztól. Összefutott már Mitrásszal? Vörös sapkája van. Jó fej kölyök.
— Nem, azt hiszem, nem.
— Hát… én sem láttam errefelé soha. Katonaféle gyerkőc volt. Lehet, hogy visszament a Közép-Keletre és éli a világát, bár személy szerint én úgy gondolom, neki vége. Megesik. Az egyik nap még a birodalom összes katonája megfürdik a neked áldozott bika vérében. Másnap meg arra sem emlékeznek, mikor van a születésnapod.
Az ablaktörlő lapátok susogó zajjal tolták az ablak szélére a havat, csomókká és tiszta jégkristályokká préselték a pelyheket.
A következő lámpa éppen sárgára, majd pirosra váltott, és Árnyék rátaposott a fékre. A hullaszállító hátulja megcsúszott és megpördültek az üres úton.