Amerikai istenek [American Gods - hu]

— Azt kérdezi, jártak-e írek Amerikában a sötét középkorban? Persze, hogy jártak, akárcsak a walesiek, a vikingek, miközben a nyugat-afrikai partvidék lakói — amit majd később Rabszolgapartnak meg Elefántcsontpartnak neveznek — Dél-Amerikával kereskedtek, a kínaiak pedig többször jártak Oregonban — ők Fu Szangnak nevezték. Ezerkétszáz évvel ezelőtt a baszkok megalapították a maguk titkos halásztelepeit Új-Fundlandon. Nos, feltételezem, hogy most azt fogja mondani, de drága Ibis úr, ezek primitív bennszülöttek voltak, akik nem ismerték a rádiót, a vitamintablettát meg a sugárhajtású repülőgépet.

Árnyék ugyan nem szólt semmit és nem is szándékozott, de most úgy érezte, elvárják tőle, ezért azt mondta:

— Miért, nem így van? — A lábuk alatt az ősz utolsó, halott, dércsípte falevelei ropogtak.

— Elterjedt tévhit, hogy Kolumbusz előtt senki sem indult hosszú hajóutakra. De Új-Zélandot, Tahitit és rengeteg csendes-óceáni szigetet csónakon érkezett csoportok népesítették be, akiknek a navigációs képességeit Kolumbusz bízvást megirigyelhette volna. Afrika vagyonának nagy része a kereskedelemből származott, bár az ottani népek főleg keleti irányba, India és Kína felé indultak. Az én népem ott a Nílus mentén nagyon korán rájött, hogy egy nádtutajjal az egész világot körbe lehet hajózni, ha valaki rendelkezik a szükséges türelemmel és elegendő ivóvízzel. Tudja, a régi időkben az okozta a legnagyobb problémát, hogy Amerikában nem sok minden akadt, amivel kereskedni lehetett volna, és túl messze volt.

Megérkeztek egy nagy ház elé, amit Anna királynő-stílusban építettek. Árnyék nem tudta pontosan, ki volt Anna királynő és miért kedvelte annyira az olyan épületeket, mint amiben az Addams család is lakott. Ez volt az egyetlen ház a környéken, aminek nem deszkázták be az ablakait. Beléptek a kapun és megkerülték az épületet.

Ibis úr az óraláncára akasztott kulcsok egyikével kinyitotta a hátsó, kétszárnyú ajtót és beléptek egy hatalmas, fűtetlen terembe, ahol két ember tartózkodott. Egyikük egy magas, sötét bőrű férfi volt, egy hosszú szikével a kezében, a másik pedig egy halott lány, aki kamaszévei vége felé járhatott, és most egy hosszú porcelánasztalon feküdt, ami egyszersmind kádként is szolgált.

A test fölött, a falon lógó parafa táblára több fényképet tűztek a halott lányról. Az egyiken, egy évkönyvből kivett fotón éppen mosolygott. A következőn három másik lány között állt; ránézésre báli ruha lehetett rajtuk, a lány fekete haját bonyolult fonatokba tűzték.

Most, hogy kihűlt testtel hevert a porcelánasztalon, leengedték a haját, ami vértől csimbókosan hullott a vállára.

— Íme, a társam, Jacquel úr — mondta Ibis.

— Már találkoztunk — mondta Jacquel. — Ne haragudjon, de most nem nyújtok kezet.

Árnyék a halott lányra pillantott.

— Mi történt vele?

— Rossz érzékkel választott magának barátot — felelte Jacquel.