Amerikai istenek [American Gods - hu]
- Автор: Гейман Нил Ричард
- Год: 2003
- Язык: венгерский
- Год: Szukits Könyvkiadó
- ISBN: 963-9441-53-8
- Переводчик: Viktor Juh
- Жанр: Фэнтези
Электронная книга - «Amerikai istenek [American Gods - hu]». Краткое содержание книги:
— A temetkezési vállalatok esetében azonban szükségszerűen más a helyzet. Az ügyféllel éreztetni kell, hogy ez egy kisvárosi, személyes szolgáltatás, amit olyasvalaki nyújt neki, aki elhivatottságból végzi a munkáját. Ha valakit nagy veszteség ért, szeretné, ha őt és szeretteit személyre szóló figyelemmel vennék körül. Szeretné azt hinni, hogy a gyásza személyes, nem pedig országos ügy. De bármelyik iparágról is beszélünk — és tévedés ne essék, fiatal barátom, a halál is iparág —, csak akkor lehet pénzt keresni vele, ha összehangoltan működik, nagy tételekkel dolgozik és központosított az irányítása. Nem hangzik szépen, de igaz. Viszont senki sem örülne a gondolatnak, hogy szeretteit hűtőkocsikban szállítják valami öreg, átalakított raktárépületbe, ahol esetleg húsz, ötven, száz tetemmel együtt vár a sorára. Nem, uram. Az emberek szeretnek hinni abban, hogy a halottak családias körülmények közé kerülnek, ahol tisztelettel bánnak velük olyan emberek, akik biztosan megbökik a kalapjukat, ha összetalálkoznak a gyászolókkal az utcán.
Ibis úr kalapot viselt. Diszkrét, barna kalap volt, ami jól illett diszkrét, barna blézeréhez és diszkrét, barna arcához. Orrán apró, aranykeretes szemüveg ült. Árnyék mindig úgy emlékezett, hogy Ibis úr alacsony, de valahányszor egymás mellett álltak, rá kellett jönnie, hogy valójában száznyolcvan centinél is magasabb, és görnyedten áll, mint egy paszulykaró. Most szemben ült vele, a csillogó, piros asztal túloldalán, és Árnyék azon kapta magát, hogy a férfi arcába bámul.
— Tehát a nagy cégek a különbözőség látszatát keltik azzal, hogy megvásárolják a társaság nevét és fizetnek az igazgatónak, csak maradjon a helyén. De ez csak a sírkő csúcsa. Valójában csak annyira helyi vállalkozás az egész, mint a Burger King. Nos, nekünk megvannak a saját indítékaink, hogy valóban függetlenek legyünk. Mi magunk végezzük a balzsamozást, aminél jobbat nem talál az egész országban, habár erről rajtunk kívül senki sem tud. Viszont nem foglalkozunk hamvasztással. Több pénzt keresnénk, ha lenne saját krematóriumunk, de ez ellentétes lenne mindazzal, amihez értünk. Mint azt üzlettársam szokta mondogatni, ha valaki tehetséget vagy szakértelmet kapott az Úrtól, kötelessége a lehető legjobban élni vele. Egyetért ezzel?
— Jól hangzik — felelte Árnyék.
— Az üzlettársamnak az Úr hatalmat adott a holtak felett, mint ahogy engem felruházott a szavak ismeretével. A szavak remek dolgok. Tudja, meséket írok. Semmi irodalmi elhivatottság. Pusztán saját szórakoztatásomra. Emberi sorsokat írok meg. — Elhallgatott. Mire Árnyék rájött, hogy most meg kellett volna kérdeznie, elolvashatna-e egyet, a pillanat elszállt. — Nos, tehát tőlünk folytonosságot kapnak: az Ibis és Jacquel majdhogynem kétszáz éve működik itt. Viszont nem voltunk mindig temetésszervezők. Valaha temetkezési vállalkozóként dolgoztunk. Azelőtt meg sírásóként.
— És azelőtt?
— Nos — mondta Ibis úr, csak árnyalatnyit önelégült mosollyal —, mi nagyon messziről jöttünk. Természetesen csak a polgárháború idején találtunk rá erre a remek kis helyre. Akkor lettünk a helyi színesbőrűek temetkezési vállalata. Azelőtt senki sem tartott minket színeseknek — külföldinek talán, egzotikusnak és sötét bőrűnek, de színeseknek nem. Miután vége lett a háborúnak, hamarosan senkinek sem jutott eszébe, hogy régebben nem is tartottak minket feketéknek. Kollégámnak mindig sötétebb bőre volt, mint nekem. Nem volt nehéz az átállás. Legtöbbször az vagy aminek hisznek. De különösnek tartom, amikor mindenki afroamerikaiakat emleget. Ilyenkor mindig azokra gondolok, akik Puntból, Ophirból vagy Núbiából érkeztek. Mi soha nem tartottuk magunkat afrikaiaknak — mi a Nílus népe vagyunk.
— Vagyis egyiptomiak voltak — mondta Árnyék.
Ibis úr elgondolkodva csücsörített, és úgy ingatta a fejét, mintha rugóra erősítették volna, és éppen mindkét szemszögből szemügyre venné a dolgot.
— Nos, igen és nem. Ha azt hallom, „egyiptomiak”, azok az emberek jutnak eszembe, akik most ott élnek. Akik a sírkertjeinkre és palotáinkra építették a városaikat. Hát hasonlítanak rám?
Árnyék vállat vont. Látott már feketéket, akik hasonlítottak Ibis úrra. És látott már napbarnította fehéreket is, akik hasonlítottak Ibis úrra.
— Milyen volt a mokkatorta? — kérdezte a pincérnő, miközben újratöltötte a kávésbögréket.
— Pompás — felelte Ibis úr. — Add át üdvözletemet édesanyádnak.
— Átadom — mondta a lány, és elsietett.
— Ha az ember temetkezési vállalkozó, nem igazán érdeklődik az emberek egészségi állapota felől. Még azt hiszik, üzlet után kuncsorog — jegyezte meg Ibis úr suttogva. — Mi lenne, ha megnéznék, hogy áll a szobája?
Lélegzetük felhőként gomolygott az éjszakai levegőben. A kirakatokban karácsonyi fények villóztak.
— Örülök, hogy befogadtak — mondta Árnyék. — Igazán hálás vagyok érte.
— Tartozunk némi szívességgel a munkáltatójának. És az Úr rá a tanúm, van elég szobánk. Nagy, öreg ház a miénk. Valaha többen laktunk itt, tudja. Most csak hárman vagyunk. Nem lesz útban.
— Van bármi ötlete, meddig kell itt maradnom?
Ibis úr a fejét csóválta.
— Nem mondta. De örülünk, hogy velünk van, és találunk majd valami munkát magának. Ha nem finnyás. Ha tisztelettel bánik a halottakkal.