Amerikai istenek [American Gods - hu]

— Mit árul?

— Szart — mondja Szelim. — Értéktelen mütyüröket, limlomot, vackokat turistáknak. Borzalmas, olcsó, buta, csúnya szarokat.

A taxis jobbra rántja a kormányt, kikerül valamit és megy tovább. Szelim nem érti, hogyan lát az esőben, a szürkületben, a vastag napszemüvegben.

— Szart próbál eladni?

— Igen — mondja Szelim, akit egyszerre borzongat és megrémít, hogy kimondta az igazat sógora árujáról.

— És nem veszik meg?

— Nem.

— Furcsa. Ha megnézi az itteni boltokat, csak szart árulnak.

Szelim idegesen mosolyog.

Előttük egy kamion torlaszolja el az utat: egy kivörösödött arcú rendőr integet nekik meg ordít, és a legközelebbi utca felé mutogat.

— Átvágunk a Nyolcadik sugárútra és onnan megyünk felfelé — mondja a taxis. Befordulnak az utcába, ahol mozdulatlanul áll a forgalom. Fülsértően harsognak a dudák, de egyetlen autó sem mozdul.

A taxis hátradől az ülésen. Lebiccen a feje, egyszer, kétszer, háromszor. Aztán halkan és lágyan horkolni kezd. Szelim előrenyúl, hogy felébressze, és reméli, hogy nem csinál butaságot. Amikor megrázza a vállát, a sofőr megmozdul és Szelim keze az arcát súrolja, lelöki a napszemüveget az ölébe.

A taxis felnéz, a szemüvegért nyúl és visszateszi az orrára, de már késő. Szelim látta a szemét.

Az autó lassan araszol előre az esőben. A taxióra kijelzőjén egyre nő az összeg.

— Most megöl? — kérdezi Szelim.

A sofőr összepréseli az ajkát. Szelim a tükörben figyeli az arcát.

— Nem — feleli a taxis nagyon csendesen.

A kocsi ismét megáll. Eső kopog a tetőn.

— A nagyanyám esküdött rá, hogy egyszer, késő este, a sivatag peremén látott egy ifritet vagy egy maridot — szólal meg Szelim. — Mondtuk neki, hogy az csak homokvihar volt, egy kis szél, de ő azt hajtogatta, nem, látta az arcát meg a szemét, és a szemében, akárcsak a magáéban, lángok lobogtak.

A sofőr elmosolyodik, de a szeme láthatatlan a fekete napszemüveg mögött, és Szelim nem tudja eldönteni, vajon jókedvű-e ez a mosoly.

— A nagyanyák is átjöttek ide — mondja.

— Sok dzsinn él New Yorkban? — kérdezi Szelim.

— Nem. Nem vagyunk sokan.

— Vannak angyalok és vannak az emberek, akiket Allah sárból teremtett, és van a tűz népe, a dzsinnek — mondja Szelim.

— Ideát semmit sem tudnak rólunk — mondja a sofőr. — Azt hiszik, teljesítjük a kívánságaikat. Mit gondol, ha képes lennék rá, még mindig taxiznék?

— Ezt nem értem.

A taxis elkomorul. Szelim a férfi arcát bámulja a tükörben, az ifrit sötét ajkát, miközben beszél.

— Azt hiszik, hogy teljesítjük a kívánságaikat. Miből gondolják? Egy ócska brooklyni szobában alszom. Ócska embereket szállítok, akiknek vagy van pénzük a fuvarra, vagy nincsen. Elviszem őket oda, ahová menni akarnak és néha adnak borravalót. Néha kifizetnek. — Alsó ajka remegni kezd. Láthatóan az összeomlás szélén áll. — Egyszer az egyik odaszart a hátsó ülésre. Nekem kellett kitakarítanom a kocsit, mielőtt visszavittem. Hogy tehetett ilyet? Le kellett pucolnom a nedves szart az ülésről. Hát rendben van ez így?

Szelim megveregeti az ifrit vállát. A gyapjúpulóver alatt szilárd testet tapint. Az ifrit leveszi a kezét a kormányról, egy pillanatra otthagyja Szelim kezén.

És Szelimnek eszébe jut a sivatag: vörös homokvihar kavarog végig a gondolatai között, és a sátrak között, amelyek Ubar elveszett városa körül állnak, a szél belekap a skarlátszín selyemlapokba, végigsöpör Szelim fején.

A Nyolcadik sugárúton mennek.

— Az öregek hisznek. Nem pisálnak lyukakba, mert a próféta megmondta nekik, hogy a dzsinnek lyukakban élnek. Tudják, hogy az angyalok lángoló csillagokat hajítanak ránk, ha megpróbáljuk kihallgatni, miről beszélnek. De még ha az öregek el is jönnek ebbe az országba, nagyon-nagyon messze kerülnek tőlünk. Odaát nem kellett taxit vezetnem.