Amerikai istenek [American Gods - hu]

Egy óra van. Az asztal mögött ülő nő kihúz egy fiókot, elővesz egy barna papírzacskót, abból néhány szendvicset, egy almát és egy Milky Way szeletet pakol elő. Meg egy kis műanyag palackot, benne frissen facsart narancslével.

— Elnézést kérek — szól Szelim —, de nem tudna szólni Blanding úrnak, hogy itt várok rá?

A nő úgy néz rá, mint akit meglep, hogy még mindig nem ment el, mintha nem másfél méterre ülne tőle két és fél órája.

— Ebédel — mondja. Edédel.

Szelim tudja, a zsigereiben érzi, hogy a férfi a meggyújtatlan szivarral maga Blanding volt.

— Mikor ér vissza?

A nő vállat von és beleharap a szendvicsébe.

— A nap hátralévő részében végig tárgyalása van — mondja. A dap hádralevő rédében védid tárdalása vad.

— Ha visszajön, találkozhatok vele? — kérdezi Szelim.

A nő vállat von és kifújja az orrát.

Szelim éhes, egyre éhesebb, és reményvesztett és tehetetlen. Három órakor a nő ránéz és azt mondja neki:

— Debb jöd vidda már.

— Hogy mondta?

— Bladdig úr. Ma már debb jöd vidda.

— Megbeszélhetnénk egy időpontot holnapra?

A nő megtörli az orrát.

— Delefonáljon. Csak delefonon lehed.

— Értem — mondja Szelim. És elmosolyodik: egy üzletembernek, magyarázta neki Fuad számtalanszor még otthon, Muszkatban, esélye sincs Amerikában, ha nem mosolyog. — Holnap majd telefonálok — mondja. Felkapja az aktatáskáját és a rengeteg lépcsőn lemegy az utcára, ahol a csontig hatolóan hideg eső havas szitálásba váltott át. Szelim fontolóra veszi, hogy hosszú, fogvacogtató sétát tesz, vissza a 46. utcába, a szállodáig, megemeli nehéz táskáját, aztán a járdaszegélyhez lép és int minden közeledő sárga taxinak, akár világít a tetejükön a lámpa, akár nem, és egyik kocsi sem áll meg mellette.

Valamelyik még fel is gyorsít, amikor elhajt előtte, az egyik kerék vízzel teli kátyúba zökken és jéghideg, sáros víz fröccsen Szelim nadrágjára és kabátjára. Egy pillanatra arra gondol, mi lenne, ha az egyik lassan guruló kocsi elé vetné magát, aztán eszébe jut, hogy a sógorát sokkal jobban érdekelné a mintadarabok sorsa, mint Szelim maga, és senki sem ejtene könnyet érte, csak szeretett testvére, Fuad felesége (Szelim amúgy is mindig kissé csalódást okozott a szüleiknek, romantikus kalandjai pedig szükségszerűen kurták és viszonylag névtelenek voltak), egyébként sem hiszi, hogy bármelyik autó elég gyorsan menne ahhoz, hogy végezzen vele.

Ütött-kopott sárga taxi áll meg mellette, és Szelim beszáll, boldogan, amiért nem kell folytatnia ezt a gondolatmenetet.

A hátsó ülést imitt-amott szürke szigetelőszalaggal ragasztgatták meg; a félig elhúzott plexi elválasztón különböző matricák figyelmeztetik, hogy tilos a dohányzás, és közlik, mennyibe kerül a fuvar a különböző repülőterekre. Egy híres ember hangja szól felvételről, akiről Szelim még sohasem hallott, és felszólítja, hogy csatolja be a biztonsági övet.

— A Paramount Hotelbe, legyen szíves — mondja Szelim.

A taxis felmordul, indít és besorol a forgalomba. Arca borostás, vastag, porszürke pulóvert visel és fekete műanyag napszemüveget. Az ég szürke, kezd esteledni: Szelim arra gondol, hátha a férfinak gondjai vannak a látásával. Az ablaktörlők szürke foltokká és fénypacákká maszatolják a kinti világot.

Valahonnan egy kamion csapódik be eléjük, és a taxis átkozódik, a próféta szakállára, mondja.