Amerikai istenek [American Gods - hu]

A Mississippi mentén haladt. Még sohasem látta a Nílust, de a széles, barna folyó tükrén izzó, vakító délutáni nap a Nílus sáros víztömegét juttatta az eszébe: nem a mostani Nílust, hanem azt, amilyen régen volt, amikor artériaként hömpölygött át a papirusznád-mocsarakon, ahol kobrák éltek meg sakálok és vadtehenek…

Egy útjelző tábla Thebes felé mutatott.

Az út három méter magas töltésen haladt a mocsár felett. Rajokba, csapatokba verődött madarak repkedtek ide és oda, fekete pontok a kék égen, véletlenszerű, elkeseredett Brown-féle mintákban mozogva.

Késő délután a nap lassan megindult lefelé és tündéri fénnyel aranyozta be a világot, sűrű, meleg, krémszínű fénnyel, amitől minden egészen természetfelettinek tűnt, és Árnyék így hajtott el a tábla mellett, ami közölte vele, hogy most érkezett meg Cairo Történelmi Városába. Átgurult a hídon és egy apró kikötővárosban találta magát. A bíróság impozáns épülete és a még annál is impozánsabb vámház frissen sütött süteménynek látszott a napnyugta szirupszerű aranyfényében.

Leparkolt egy mellékutcában és lesétált a rakpartra, a folyóhoz, bár nem tudta, most az Ohiót vagy a Mississippit nézi-e. Az egyik épület mögött barna kismacska motozott és ugrándozott a kukák között, és ebben a fényben még a szemétkupacok is varázslatosnak tűntek. A folyópart fölött magányos sirály siklott a levegőben, időről időre egy szárnycsapással igazított a röptén.

Árnyék észrevette, hogy nincsen egyedül. A járdán, három méterrel arrébb, aprócska kislány ácsorgott, kopott teniszcipőben meg szürke gyapjúpulóverben, és a hatévesek komor eltökéltségével bámulta. A haja fekete volt, egyenes és hosszú, bőre barna, akár a folyó.

Árnyék a kislányra vigyorgott. A kislány gyanakvóan méregette.

A vízparti épületek felől vinnyogás és nyávogás hallatszott, és a barna kismacska rontott ki a feldöntött kukák közül, egy hosszú orrú, fekete kutyával a nyomában. A macska beiszkolt egy autó alá.

— Hé — mondta Árnyék a kislánynak. — Láttál már láthatatlanná tevő port?

A kislány tétovázott. Aztán megrázta a fejét.

— Oké — mondta neki Árnyék. — Akkor ezt figyeld. — Bal kezével előhúzott egy negyeddollárost, a magasba emelte, megmutatta mindkét oldalát, úgy tett, mintha a másik kezébe dobná, jól láthatóan összezárta az üres markát és előrenyújtotta a kezét. — Most pedig — folytatta — előveszek a zsebemből egy csipetnyi láthatatlan port — a mellényzsebébe nyúlt, és közben belecsúsztatta az érmét — …rászórom a pénzre… — úgy tett, mintha rászórna valamit — …és nézd — most már a negyeddolláros is láthatatlan. — Kinyitotta üres jobb tenyerét, aztán ámuló arccal megmutatta a balt is.

A kislány csak nézett.

Árnyék vállat vont, a zsebébe nyúlt, egyik kezével megfogta a negyeddollárost, a másikkal pedig egy összehajtott ötdolláros bankót. Azt tervezte, úgy tesz, mintha mindkettőt elővarázsolná a levegőből, aztán odaadja a kislánynak: úgy festett, mint aki jó hasznát venné.

— Hé — mondta —, közönségünk van.

A fekete kutya és a barna kismacska is őt figyelték, közben oldalazva megkerülték a kislányt és le sem vették a szemüket Árnyékról. A kutya hatalmas füleit hegyezte, amitől mulatságosan óvatosnak tűnt. A járdán paszulykaróra emlékeztető, aranykeretes szemüveget viselő magas férfi közeledett, aki egyfolytában a kövezetet fürkészte, mintha keresne valamit. Lehet, hogy ő a kutya gazdája, gondolta Árnyék.