Amerikai istenek [American Gods - hu]

— Te vagy a televízió? Vagy valaki a tévében?

— A tévé az oltár. Én vagyok az, akinek az emberek áldoznak.

— Mit áldoznak? — kérdezte Árnyék.

— Nagyrészt az idejüket — felelte Lucy. — Néha egymást. — Felemelte két ujját és kifújta belőle a képzeletbeli lőporfüstöt. Aztán kacsintott, a híres, Lucy-féle kacsintással.

— Isten vagy? — kérdezte Árnyék.

Lucy somolygott, és amolyan úrihölgyesen szippantott egyet a cigarettájából.

— Sam üdvözöl — mondta Árnyék.

— Mi? Ki az a Sam? Miről beszélsz?

Árnyék az órájára nézett. Huszonöt perccel múlt éjfél.

— Nem számít — mondta. — Lássuk csak, tévé-Lucy. Miről kellene beszélgetnünk? Mostanában túl sok emberrel kellett beszélgetnem. A végén általában meg szoktak verni.

A kamera ráközelített Lucyra: a nő aggodalmas arcot vágott és összeszorította a száját.

— Gyűlölöm az ilyesmit. Utálom, ha valaki bánt téged, Árnyék. Soha nem tennék ilyet, drágám. Nem, én munkát ajánlok neked.

— Mifélét?

— Nekem dolgoznál. Hallottam, hogy gondjaid támadtak az Öltönyösökkel, és szerintem lenyűgöző módon sikerült kimásznod belőle. Hatékonyan, értelmesen, hatásosan. Ki sem néztem belőled. Nagyon zabosak rád.

— Valóban?

— Alábecsültek, drágám. Én nem követem el ezt a hibát. Azt akarom, hogy csatlakozz hozzám. — Felállt és elindult a kamera felé. — Gondold végig, Árnyék: mi vagyunk a jövő. Mi vagyunk a plázák — a barátaid vacak, út menti látványosságok. Sőt a pokolba, mi on-line plázák vagyunk, míg a barátaid az út mellett árulják szekérről a háztáji terményeket. Nem — még csak gyümölcsárusoknak sem jók. Homokfutó bricskákhoz készítenek ostort. Bálnacsont fűzőket javítanak. Mi vagyunk a ma és a holnap. A barátaidat már tegnapnak sem nevezném.

A szónoklat furcsán ismerős volt valahonnan.

— Ismersz egy limuzinnal furikázó, dagadt kölyköt? — kérdezte Árnyék.

A nő széttárta a kezét, és mókásan forgatta a szemét, mint amikor Lucy Ricardo viccesen a kezeit mosta valami baleset után.

— A technikus gyereket? Találkoztál a technikus gyerekkel? Nézd, ő jó fiú. Közénk tartozik. Csak nincsen formában, ha ismeretlenekkel találkozik. Ha majd nekünk dolgozol, meglátod, milyen bámulatos tud lenni.

— És ha nem akarok neked dolgozni, tévé-Lucy?

Valaki kopogott Lucy ajtaján, és Ricky hangja hallatszott a színfalak mögül, aki éppen azt kérdezte, Lú-ú-cy, mí-í-í tart olyan sokáig, már a klubban kellene lennünk a következő jelenetben. Lucy rajzfilm szerűen elnagyolt arcán ideges fintor suhant át.

— A pokolba is — mondta. — Nézd, bármennyit is fizetnek neked az öregek, én a dupláját kínálom. A háromszorosát. Százszorosát. Bármennyit kapsz tőlük, tőlem sokkal, de sokkal többet kaphatnál. — Felvillantotta tökéletes, csibészes, Lucy Ricardo-mosolyát. — Csak mondd, mit akarsz, drágám. Mire van szükséged? — Elkezdte kigombolni a blúza felső gombjait. — Hé — mondta. — Akarod látni Lucy cicijét?

A képernyő elsötétült. A beállított idő elteltével a készülék automatikusan kikapcsolta magát. Árnyék az órájára nézett: fél egy volt.

— Nem igazán — mondta.

Oldalára fordult és lehunyta a szemét. Most tudatosult benne, hogy valójában igen egyszerű oka van annak, amiért jobban kedvelte Szerdát, Nancyt meg a többieket, mint az ellenlábasaikat: lehet, hogy koszosak, szegények és pocsék kajákat esznek, de legalább nem klisékben beszélnek.

És úgy vélte, inkább választana egy út menti látványosságot, legyen az bármennyire is csóró, rozzant vagy lehangoló, mint egy plázát.