Amerikai istenek [American Gods - hu]

— Valamit, amivel most megnyugtathatnál. Hirtelen rám tört ez a, tudod, ez „a francba, egy őrülttel ülök egy kocsiban”-érzés.

— Ja — mondta Árnyék. — Ezt ismerem. Mivel tudnálak megnyugtatni?

— Csak mondd azt, hogy nem vagy szökött fegyenc vagy tömeggyilkos, vagy valami ilyesmi.

Árnyék elgondolkodott egy pillanatra.

— Tudod, tényleg nem vagyok az.

— De gondolkodnod kellett rajta, igaz?

— Letöltöttem a büntetésemet. Soha nem öltem meg senkit.

— Ó.

Behajtottak egy kisvárosba, amit utcai lámpák meg villogó karácsonyi égők világítottak meg, és Árnyék oldalra pillantott. A lánynak kócos, sötét, rövid haja volt és az arca egyszerre volt csinos és valamiért férfias: arcvonásait mintha vésővel faragták volna ki sziklából. A férfit nézte.

— Miért voltál börtönben?

— Nagyon megvertem néhány embert. Feldühödtem.

— Megérdemelték?

Árnyék egy kicsit elgondolkodott.

— Akkoriban úgy gondoltam, igen.

— Megtennéd még egyszer?

— A pokolba is, dehogy. Három évet vesztegettem el az életemből.

— Mm. Van benned indián vér?

— Nem tudok róla.

— Csak mert úgy nézel ki, ennyi az egész.

— Sajnálom, hogy csalódást okoztam.

— Semmi gond. Éhes vagy?

Árnyék bólintott.

— Tudnék enni valamit — mondta.

— A következő lámpa után rögtön van egy jó hely. Jó a kaja. És olcsó. Árnyék bekanyarodott a parkolóba. Kiszálltak a kocsiból. Árnyék be sem zárta, bár a kulcsokat azért eltette. Előhúzott néhány pénzdarabot, mert újságot akart venni.

— Van pénzed kajára? — kérdezte.

— Igen. — A lány felszegte az állát. — Ki tudom fizetni a részemet.

Árnyék bólintott.

— Mondok neked valamit. Feldobok egy pénzt. Ha fej, te fizeted az én vacsorámat, ha írás, én fizetem a tiédet.

— Előbb hadd lássam azt a pénzt — mondta a lány gyanakodva. — Az egyik nagybátyám negyeddollárosának ugyanaz volt mindkét oldalán.

Megvizsgálta a pénzt és elégedetten nyugtázta, hogy minden rendben van vele. Árnyék a hüvelykujjára helyezte a pénzt, fejjel felfelé, aztán csalt: az érme felrepült, megremegett és úgy látszott, mintha pörögne, majd elkapta, felfordítva lecsapta a bal kézfejére, végül jobb kezével felfedte a lány előtt.

— Írás — mondta Sam boldogan. — Te fizeted a vacsorát.

— Ja — mondta Árnyék. — Néha veszíteni is kell.

Árnyék fasírozottat rendelt, Sam lasagnát. Árnyék átlapozta az újságot, hátha írnak valamit a tehervagonban talált halott emberekről. Nem írtak. Az egyetlen érdekes cikket címlapon hozták: a várost rekordmennyiségű varjú lepte el.

A helyi gazdálkodók halott varjakat akartak kiakasztani a város környékén, hátha attól elriad a többi; az ornitológusok szerint ennek semmi értelme, mert az élő varjak egyszerűen megeszik döglött társaikat. A helybéliek kérlelhetetlenek voltak. „Ha meglátják a haverjaik tetemeit” — nyilatkozta a szóvivőjük —, „majd rájönnek, hogy itt nincsen szükség rájuk”.

Az ennivaló alaposan megrakott tányérokon érkezett, gőzölögve, és jóval több volt annál, mint amennyit egy ember meg bírt enni.

— Szóval mi van Cairóban? — kérdezte Sam tele szájjal.

— Fogalmam sincs. A főnököm üzent, hogy szüksége van rám odalent.

— Mivel foglalkozol?

— Küldöncfiú vagyok.

A lány elmosolyodott.

— Hát — közölte —, nem vagy maffiózó, legalábbis nem úgy nézel ki, ráadásul egy nagy rakás szarral jársz. Tényleg, miért van a kocsidnak banánillata?

A férfi vállat vont és evett tovább.

Sam szeme összeszűkült.

— Lehet, hogy banánt csempészel — mondta. — Meg sem kérdezted, én mivel foglalkozom.

— Suliba jársz, gondolom.

— Wisconsini Egyetem, Madison.

— Ahol kétségtelenül művészettörténetet tanulsz, feminista tanulmányokat folytatsz, és valószínűleg kis bronzplasztikákat készítesz. Nagy eséllyel egy kávézóban dolgozol, hogy ki tudd fizetni az albérletet.