Amerikai istenek [American Gods - hu]

— A lényeget, Mama-dzsi — mondta Szerda.

— A lényeget? — A nő orrlyukai kitágultak. Szája sarka legörbült. — Én… és én nyilvánvalóan csak egy gyermek vagyok… azt mondom, várjunk. Ne tegyünk semmit. Nem tudjuk, veszélyesek-e ránk.

— Akkor is ezt tanácsolod majd, ha egy éjszaka eljönnek érted, és vagy megölnek, vagy elfognak?

A nő megvető, meglepett arccal nézett rá: ez jól látszott a fintorában, szemöldöke ívében, abban, ahogyan az orrát tartotta.

— Ha megpróbálják — mondta —, majd rájönnek, hogy engem nehéz elkapni és még nehezebb megölni.

A mögötte ülő zömök fiatalember torkát köszörülve hívta fel magára a figyelmet, aztán mélyen zengő hangon megszólalt:

— Mindenek Atyja, az én embereim kényelmesen élnek. A legtöbbet hozzuk ki abból, amink van. Ha a háborúd visszaüt ránk, mindent elveszíthetünk.

Szerda csak annyit mondott:

— Már elveszítettetek mindent. Én lehetőséget kínálok rá, hogy visszaszerezzetek belőle valamennyit.

Miközben beszélt, fellángolt a tűz és megvilágította a jelenlévők arcát.

Ezt nem hiszem el — gondolta Árnyék. — Semmit sem hiszek el belőle. Talán még mindig csak tizenöt éves vagyok. Mama él és még nem ismerem Laurát. Ami eddig történt, nem más, csak egy különösen valóságos álom. — De ezt sem tudta teljesen elhinni. Az ember csak az érzékeivel hihet: azokkal az eszközökkel, amelyekkel a világot szemléljük, a látásunkkal, a tapintásunkkal, az emlékezetünkkel. Ha ezek hazudnak nekünk, nem bízhatunk semmiben. És még ha nem is hiszünk nekik, csak azt az utat járhatjuk, amit érzékeink mutatnak nekünk; és egészen a végéig nem térhetünk le róla.

Aztán kilobbant a tűz és a sötétség elnyelte Valaskjalfot, Odin Csarnokát.

— Most mi van? — suttogta Árnyék.

— Most visszatérünk a körhintához — motyogta Nancy úr —, és a vén Félszemű meghív minket vacsorára, megkeneget néhány tenyeret, megcsókol pár csecsemőt és az i betűs szó nem hangzik el többé.

— I betűs szó?

— Istenek. Mit csináltál, édes fiam, amikor az észt osztogatták?

— Valaki elmesélte, hogyan lopta el egy tigris golyóit, és azon gondolkoztam, mi lett a vége.

Nancy úr kuncogott.

— De nem oldódott meg semmi. Nem egyeztek meg semmiben.

— Lassan dolgozza meg őket. Egyesével veszi őket kezelésbe. Majd meglátod. A végén úgyis beadják a derekukat.

Árnyék érezte, hogy szél támad valahonnan, felborzolja a haját, végigsimít az arcán és magával húzza.

A világ legnagyobb körhintája mellett álltak és a Császári keringőt hallgatták.

A terem túloldalán csapatnyi ember beszélgetett Szerdával, ránézésre turisták, pontosan annyian, mint ahányan Szerda árnyékos csarnokában megjelentek.

— Erre! — bömbölte Szerda, és kivezette őket az egyetlen kijáraton, ami egy hatalmas szörny tátott száját formázta, aki éles fogaival bármikor cafatokká téphetné őket. Úgy sétálgatott közöttük, mint egy politikus, hízelegve, bátorítóan, mosolyogva, udvariasan ellenkezve, békítően.

— Megtörtént egyáltalán? — kérdezte Árnyék.

— Mi történt meg, szaragyú? — kérdezte Nancy úr.

— A csarnok. A tűz. Tigrishere. A körhintázás.

— A fenébe is, a körhintán utazni tilos. Nem láttad a táblákat? Most pedig csönd legyen.

A szörnyeteg szája az Orgonák Termébe nyílt, ami zavarba ejtette Árnyékot — nem jártak már itt egyszer? Másodszorra is ugyanolyan furcsa volt. Szerda előre ment, fel valami lépcsőn, és elhaladtak az Apokalipszis négy lovasának életnagyságú, mennyezetre függesztett modellje mellett, aztán a nyilakat követve kijutottak a közeli kijáraton.