Amerikai istenek [American Gods - hu]
- Автор: Гейман Нил Ричард
- Год: 2003
- Язык: венгерский
- Год: Szukits Könyvkiadó
- ISBN: 963-9441-53-8
- Переводчик: Viktor Juh
- Жанр: Фэнтези
Электронная книга - «Amerikai istenek [American Gods - hu]». Краткое содержание книги:
— Tudjátok, történt egyszer, hogy megláttam Tigrist a folyónáclass="underline" minden állat közül neki voltak a legnagyobb heréi, a legélesebb karmai és két elülső foga hosszú volt, mint a kés, és éles, mint a kard. És azt mondtam neki, Tigris testvér, menjél csak úszni, majd vigyázok én a golyóidra. Olyan büszke volt a golyóira. Szóval beugrott a folyóba úszni, én meg felvettem a golyóit és ott hagytam neki az én kicsike pókgolyóimat. És tudjátok, mit csináltam azután? Elrohantam, olyan gyorsan, ahogyan a lábam csak bírta.
— A szomszéd városig meg sem álltam. Ott aztán megláttam a Vén Majmot. Csodálatosan nézel ki, Anansi, mondta nekem a Vén Majom. Mire én azt feleltem, tudod, mit énekelnek a másik városban? Mit énekelnek, kérdi ő. A legmókásabb dalt, az ám, mondom neki én. Aztán táncra perdültem és azt daloltam.
— Vén Majom úgy kacagott, majd kipukkadt, az oldalát fogta és rázkódott a nevetéstől, aztán rákezdett a dalra, csettintgetett hozzá és két lábra állva ugrándozott. Ez remek nóta volt, mondja, az összes barátomnak el fogom énekelni. Tedd azt, felelem neki, aztán elindulok vissza a folyóhoz.
— A folyónál fel-alá járkál Tigris, csak úgy csapkod a farkával, ég felé mered a füle meg a nyakán a szőr, amennyire lehet, és csattogva kapkodja a bogarakat borotvaéles, hatalmas fogaival és szemében narancsszín láng lobog. Kegyetlen, ijesztő és nagy, de a lábai között a világ legkisebb golyói csüngenek a világ legapróbb, legfeketébb, legaszottabb zacskójában.
— Hé, Anansi, mondja, amikor meglát. Neked vigyáznod kellett volna a golyóimra, amíg én úszni voltam. De amikor kijöttem a vízből, nem láttam mást a parton, csak ezeket a fekete, aszott, használhatatlan pókgolyókat, amiket most viselek.
— Én mindent megtettem, mondom neki, de megjelentek ezek a majmok és felfalták a golyóidat, és amikor szóltam nekik, letépték az enyémet. És annyira elszégyelltem magamat, hogy elszaladtam.
— Hazudsz, Anansi, mondja Tigris. Felfalom a májadat. De akkor meghallja a majmokat, akik lejöttek a városból a folyóhoz. Tucatnyi boldog majom ugrándozik az ösvényen és csettintget az ujjával és olyan hangosan dalol, ahogyan a torkukon kifér:
— És Tigris felmordul, felordít, beront utánuk az erdőbe, a majmok meg visítanak és felrohannak a legmagasabb fára. Én megvakargatom szép új, nagy golyóimat, átkozottul jó érzés vékonyka lábaim között tudni őket, és elsétálok haza. És Tigris mind a mai napig kergeti a majmokat. Tehát ne feledjétek: csak azért, mert kicsik vagytok, attól még lehettek erősek.
Nancy úr elmosolyodott, fejet hajtott, széttárta a karját, profi előadóként fogadta a tapsot meg a kacagást, aztán megfordult és visszasétált Árnyék és Csernobog mellé.
— Ha jól emlékszem, azt mondtam, csak semmi történetet — jegyezte meg Szerda.
— Ezt nevezed történetnek? — kérdezte Nancy. — Csak megköszörültem a torkomat. Megpuhítottam őket. Eredj, nyűgözd le őket.
Szerda belépett a tűz fénykörébe: egy nagydarab öregember, üvegszemmel, barna öltönyben és divatjamúlt Armani kabátban. Megállt, végignézett a padokon ülő alakokon és sokáig nem mondott semmit. Árnyék eddig nem is hitte, hogy lehetséges ilyen hosszú ideig hallgatni, úgy, hogy az ne legyen kínos. Aztán Szerda megszólalt.
— Ismertek — mondta. — Mindannyian ismertek. Néhányótoknak nincs oka kedvelni, de akár szerettek, akár nem, ismertek.
A padokon ülők megmoccantak, izegtek-mozogtak.
— Hosszabb ideje itt vagyok, mint közületek a legtöbben. Hozzátok hasonlóan én is úgy hittem, elboldogulhatunk azzal, amink van. A boldogsághoz ugyan nem elegendő, de fenn tudjuk tartani magunkat. — Úgy fest, hogy mindez megváltozott. Vihar közeleg, és ez a vihar nem a mi kezünk munkája.
Elhallgatott. Előrelépett és összefonta a karját a mellkasán.
— Amikor az emberek megérkeztek Amerikába, mi is velük jöttünk. Magukkal hoztak engem, Lokit, Thort, Anansit és az Oroszlán-Istent, a leprikónokat, a cluracant meg a banshee-t, Kuberát és Holle anyót, Astarothot és titeket. A gondolataik közé bújtunk és gyökeret eresztettünk bennük. A telepesekkel együtt átkeltünk az óceánon az új világba.
— Ez a föld mérhetetlenül nagy. A népünk hamarosan elfeledkezett rólunk, úgy maradtunk meg az emlékeikben, mint az óvilág teremtményei, akik nem jöttek el velük. Igazi híveink meghaltak vagy nem hittek bennünk többé, és mi elveszetten, riadtan és kisemmizve, a megmaradt kevéske imádaton vagy hiten tengődtünk tovább. És úgy éltünk, ahogyan csak tudtunk.
— Ezt tettük hát, folytattuk, minden dolgok legszélére szorulva, ahol senki sem figyelt ránk túlságosan.
— Nézzünk szembe a tényekkel és ismerjük el, kevés befolyással rendelkezünk. Ragadozók vagyunk, lopunk az emberektől, és ebből tartjuk fenn magunkat; vetkőzünk és kurválkodunk és túl sokat iszunk; benzinkúton dolgozunk, lopunk, csalunk és a társadalom repedéseiben húzzuk meg magunkat. Öreg istenek vagyunk ebben az istenek nélküli, fiatal világban.
Elhallgatott. Komoran nézett végig a hallgatóságán, mint egy politikus. Azok szenvtelenül bámultak rá vissza, maszkszerű, rezzenéstelen arckifejezéssel. Szerda megköszörülte a torkát és nagyot köpött a tűzbe. Az fellángolt és bevilágította a csarnok belsejét.
— Na most, mint arról magatok is számtalan alkalommal meggyőződhettetek, Amerikában új istenek növekednek a hit gyarapodó csomópontjaiban: a hitelkártyák és a sztrádák istenei, az interneté és a telefonoké, a rádió, a kórház, a televízió istenei, a műanyagé, a riasztóké és a neonoké. Büszkék, kövérek és ostobák, akik pöffeszkedve örülnek saját fontosságuknak és fiatalságuknak.