Amerikai istenek [American Gods - hu]

— Szóval vigyázol rám — mondta. — Hát igen.

A nő végigsimított az ujjával Árnyék bal szemöldökén.

— Megsérültél — mondta.

— Semmi bajom — mondta a férfi.

Árnyék kinyitott egy fémajtót. Az lassan kitárult. Az ajtó másfél méterre volt a talajtól, és Árnyék a szegélybe kapaszkodva ereszkedett le a földre, a hang alapján valószínűleg kavicsra. Csípőjénél fogva felkapta Laurát, mint régen, könnyedén és gondolkodás nélkül…

A hold kibukkant egy vastag felhő mögül. Alacsonyan járt, de a havon visszatükröződő fényben egészen jól lehetett látni.

Mint kiderült, egy hosszú tehervonat egyik feketére festett fémvagonjából bújtak elő, amit ezen az erdei iparvágányon állítottak le, vagy hagytak itt örökre. A vagonok hosszú sora megszakítás nélkül folytatódott, ameddig a szem ellátott, és elnyelte az erdő. Vonaton volt. Tudhatta volna.

— Hogy a pokolba találtál rám? — kérdezte halott feleségétől. A nő lassan, csodálkozva ingatta a fejét.

— Jelzőtűzként lángolsz a sötét világban — közölte. — Nem volt túl nehéz. Most pedig indulj. Menj olyan gyorsan és olyan messze, amennyire bírsz. Ne használd a hitelkártyádat, és akkor biztonságban leszel.

— Hova menjek?

A nő csapzott hajába túrt és kifésülte a szeméből.

— Az út arra van — mondta. — Tegyél meg minden tőled telhetőt. Lopj kocsit, ha kell. Menj délnek.

— Laura — mondta a férfi, de elbizonytalanodott. — Tudod, mi folyik itt? Tudod, kik ezek az emberek? Akiket megöltél?

— Igen — felelte a nő. — Azt hiszem, tudom.

— Az adósod vagyok — mondta Árnyék. — Ha te nem lennél, még mindig odabent ülnék. Nem hiszem, hogy bármi jóra számíthattam volna tőlük.

— Nem — mondta a nő. — Én sem hiszem.

Elsétáltak az üres vasúti kocsiktól. Árnyék kíváncsi volt, mi lehet a többi vagonban, a fekete, zárt fémdobozokban, amelyek mérföldeken át vonszolták magukat magányosan az éjszakában. Ujjal összezárultak az ezüstdolláron, és eszébe jutott Zorja Polunocsnaja, és az, hogyan nézett rá a nő a holdfényben. Megkérdezted, mit akar? Ez a legbölcsebb, amit a halottaktól kérdezhetsz. Néha elárulják.

— Laura… Mit akarsz tőlem? — kérdezte.

— Tényleg tudni akarod?

— Igen. Kérlek.

Laura végigmérte halottkék szemével.

— Ismét élni akarok — felelte. — De nem ezt a féléletet. Igazából akarok élni. Érezni akarom, hogy megint a mellkasomban lüktet a szívem. Érezni akarom, hogyan áramlik bennem a vér — forrón, sósan és valóságosan. Fura dolog ez, nem is gondolnád, hogy érezni lehet, de hidd el nekem, feltűnik, ha nincs többé. — Megdörgölte a szemét, mocskos keze vörössel kente végig az arcát. — Nézd, ez nehéz. Tudod, miért éjjel járnak a halottak? Mert úgy könnyebben élőnek hiszik őket. Nem akarom, hogy csak higgyék. Élni akarok.

— Nem értem, mit akarsz tőlem.

— Váltsd valóra, édesem. Majd kitalálsz valamit. Tudom.

— Oké — mondta a férfi. — Megpróbálom. És ha sikerül, hogyan talállak meg?

De Laura eltűnt, és nem maradt más, csak az ég lágy szürkesége, jelezve, merre van kelet, és magányos sírás szállt a hasogató decemberi szélben, vagy az utolsó éjszakai madár jajgatása, vagy a hajnal első madarának a kiáltása.

Árnyék megfordult és elindult dél felé.