Amerikai istenek [American Gods - hu]
- Автор: Гейман Нил Ричард
- Год: 2003
- Язык: венгерский
- Год: Szukits Könyvkiadó
- ISBN: 963-9441-53-8
- Переводчик: Viktor Juh
- Жанр: Фэнтези
Электронная книга - «Amerikai istenek [American Gods - hu]». Краткое содержание книги:
— Embert ölni egyszerűbb, ha halott vagy — közölte Laura. — Vagyis nem olyan nagy ügy. Nincsenek többé előítéleteid.
— Nekem még mindig nagy ügy — mondta Árnyék.
— Maradni akarsz, amíg megérkezik a reggeli váltás? — kérdezte a nő. — Ha kedved van, tedd azt. Azt hittem, szeretnél eltűnni innen.
— Azt fogják hinni, hogy én tettem — mondta Árnyék bután.
— Talán — mondta a nő. — Vegyél fel egy kabátot, édesem. Meg fogsz fagyni.
Árnyék kilépett a folyosóra. Az őrszoba a folyosó végén volt. Odabenn négy halott embert talált: három őrt meg azt a férfit, aki Sziklának nevezte magát. A barátját nem látta sehol. A padlón éktelenkedő véres, elkent nyomokból ítélve két őrt a folyosóról vonszoltak be.
A kabátja a fogason lógott. Tárcája még mindig a belső zsebében volt, láthatóan hozzá se nyúltak. Laura feltépte az egyik kartondobozt: tele volt csokival.
Most, hogy rendesen megnézte az őröket, észrevette, hogy sötét, terepszínű egyenruhát viselnek ugyan, de nincsen rajtuk semmilyen hivatalos jelvény, ami elárulhatta volna, kinek dolgoznak. Lehettek akár cserkészéshez beöltözött, hétvégi kacsavadászok is.
Laura kinyújtotta hideg kezét és megszorította Árnyék ujjait. Az aranypénzt, amit Árnyéktól kapott, a nyakában viselte egy aranyláncon.
— Jól áll — mondta Árnyék.
— Köszönöm. — Laura kedvesen elmosolyodott.
— Mi van a többiekkel? Szerdával meg a barátaival? Hol vannak? — Laura maroknyi csokoládét nyújtott felé, amivel telepakolta a zsebét.
— Mást nem találtam. Csak egy csomó üres cellát, az egyikben pedig téged. Ja, és az egyik férfi elvonult az egyik üres szobába egy pornólappal. Borzalmasan megijedt.
— Mármint megölted, miközben kiverte?
A nő vállat vont.
— Azt hiszem — mondta kelletlenül. — Féltem, hogy bántani fognak téged. Valakinek vigyáznia kell rád, és én megígértem, hogy megteszem, nem igaz? Tessék, tedd el ezeket. — Kéz- és lábmelegítők voltak, vékony párnák — ha feltörték rajtuk a pecsétet, felmelegedtek, és órákig nem hűltek ki. Árnyék zsebre vágta a holmikat.
— Szóval vigyázol rám — mondta. — Hát igen.
A nő végigsimított az ujjával Árnyék bal szemöldökén.
— Megsérültél — mondta.
— Semmi bajom — mondta a férfi.
Árnyék kinyitott egy fémajtót. Az lassan kitárult. Az ajtó másfél méterre volt a talajtól, és Árnyék a szegélybe kapaszkodva ereszkedett le a földre, a hang alapján valószínűleg kavicsra. Csípőjénél fogva felkapta Laurát, mint régen, könnyedén és gondolkodás nélkül…
A hold kibukkant egy vastag felhő mögül. Alacsonyan járt, de a havon visszatükröződő fényben egészen jól lehetett látni.
Mint kiderült, egy hosszú tehervonat egyik feketére festett fémvagonjából bújtak elő, amit ezen az erdei iparvágányon állítottak le, vagy hagytak itt örökre. A vagonok hosszú sora megszakítás nélkül folytatódott, ameddig a szem ellátott, és elnyelte az erdő. Vonaton volt. Tudhatta volna.
— Hogy a pokolba találtál rám? — kérdezte halott feleségétől. A nő lassan, csodálkozva ingatta a fejét.
— Jelzőtűzként lángolsz a sötét világban — közölte. — Nem volt túl nehéz. Most pedig indulj. Menj olyan gyorsan és olyan messze, amennyire bírsz. Ne használd a hitelkártyádat, és akkor biztonságban leszel.
— Hova menjek?
A nő csapzott hajába túrt és kifésülte a szeméből.
— Az út arra van — mondta. — Tegyél meg minden tőled telhetőt. Lopj kocsit, ha kell. Menj délnek.
— Laura — mondta a férfi, de elbizonytalanodott. — Tudod, mi folyik itt? Tudod, kik ezek az emberek? Akiket megöltél?
— Igen — felelte a nő. — Azt hiszem, tudom.
— Az adósod vagyok — mondta Árnyék. — Ha te nem lennél, még mindig odabent ülnék. Nem hiszem, hogy bármi jóra számíthattam volna tőlük.
— Nem — mondta a nő. — Én sem hiszem.
Elsétáltak az üres vasúti kocsiktól. Árnyék kíváncsi volt, mi lehet a többi vagonban, a fekete, zárt fémdobozokban, amelyek mérföldeken át vonszolták magukat magányosan az éjszakában. Ujjal összezárultak az ezüstdolláron, és eszébe jutott Zorja Polunocsnaja, és az, hogyan nézett rá a nő a holdfényben. Megkérdezted, mit akar? Ez a legbölcsebb, amit a halottaktól kérdezhetsz. Néha elárulják.
— Laura… Mit akarsz tőlem? — kérdezte.
— Tényleg tudni akarod?
— Igen. Kérlek.
Laura végigmérte halottkék szemével.
— Ismét élni akarok — felelte. — De nem ezt a féléletet. Igazából akarok élni. Érezni akarom, hogy megint a mellkasomban lüktet a szívem. Érezni akarom, hogyan áramlik bennem a vér — forrón, sósan és valóságosan. Fura dolog ez, nem is gondolnád, hogy érezni lehet, de hidd el nekem, feltűnik, ha nincs többé. — Megdörgölte a szemét, mocskos keze vörössel kente végig az arcát. — Nézd, ez nehéz. Tudod, miért éjjel járnak a halottak? Mert úgy könnyebben élőnek hiszik őket. Nem akarom, hogy csak higgyék. Élni akarok.
— Nem értem, mit akarsz tőlem.
— Váltsd valóra, édesem. Majd kitalálsz valamit. Tudom.
— Oké — mondta a férfi. — Megpróbálom. És ha sikerül, hogyan talállak meg?
De Laura eltűnt, és nem maradt más, csak az ég lágy szürkesége, jelezve, merre van kelet, és magányos sírás szállt a hasogató decemberi szélben, vagy az utolsó éjszakai madár jajgatása, vagy a hajnal első madarának a kiáltása.
Árnyék megfordult és elindult dél felé.
HETEDIK FEJEZET
Mivel a hindu istenek esetében a halhatatlanság csupán rendkívül sajátos módon értelmezhető — hiszen ők is megszületnek és meghalnak —, az emberi dilemmák nagy részén nekik is át kell esniük, és gyakran csak néhány triviális apróságban különböznek az emberektől… a démonoktól pedig még kevésbé. A hinduk mégis úgy tekintenek rájuk, mint a lényegüknél fogva tejesen különböző osztály tagjaira; jelképei mindannak, ami semmilyen emberi lény nem tehet, bármennyire „archetipikus” is legyen az élete története. Színészek ők, akik kizárólag számunkra valóságos szerepeket játszanak, maszkok, amelyek mögött saját arcunkat láthatjuk.