Amerikai istenek [American Gods - hu]
- Автор: Гейман Нил Ричард
- Год: 2003
- Язык: венгерский
- Год: Szukits Könyvkiadó
- ISBN: 963-9441-53-8
- Переводчик: Viktor Juh
- Жанр: Фэнтези
Электронная книга - «Amerikai istenek [American Gods - hu]». Краткое содержание книги:
— Nem azért van itt, hogy üljenek rajta, mármint az emberek — mondta Szerda. — Azért van itt, hogy csodálják. Azért van itt, hogy legyen.
— Mint egy forgó imamalom — mondta Nancy. — Gyűjti az energiát.
— Akkor hol találkozunk a többiekkel? — kérdezte Árnyék. — Azt hittem, itt lesz a találkozó. De sehol senki.
Szerda felvillantotta riasztó mosolyát.
— Árnyék — mondta. — Túl sokat kérdezel. Nem azért fizetlek, hogy kérdezősködj.
— Bocsánat.
— Állj ide és segíts fel minket — mondta Szerda és az emelvényhez lépett, ahol a körhinta leírása lógott, meg a figyelmeztetés, hogy tilos felülni rá.
Árnyék arra gondolt, mond valamit, de inkább segített a többieknek egyesével felkapaszkodni. Szerda kifejezetten nehéz volt, Csernobog magától mászott fel, Árnyék vállán csak megtámaszkodott, Nancy pedig mintha súlytalan lett volna. Mindhárom öregember felkapaszkodott a szegélylécre, aztán egy lépéssel és egy szökkenéssel fent voltak a forgó dobogón.
— No? — vakkantotta Szerda. — Nem jössz?
Árnyék, nem minden tétovázás nélkül, felhúzódzkodott a Világ Legnagyobb Körhintája mellé — bár lopott pillantással körülnézett, nem figyeli-e őket valaki a Ház személyzetéből. Ámultan és egy kicsit zavartan tudatosult benne, hogy sokkal jobban zavarja, amiért megszegte a körhinta előírásait, mint hogy ma délután egy bankrablásban segédkezett.
Mindegyik öreg választott magának egy hátast. Szerda egy aranyszín farkasra ült. Csernobog egy páncélos kentaurra kapaszkodott fel, akinek sisak rejtette az arcát. Nancy kuncogva felkúszott egy gigászi, ugrásra készülődő oroszlánra, akit ordítás közben örökített meg a szobrász. A Strauss-keringő fenséges dallama körbe-körbe sodorta őket.
Szerda mosolygott, Nancy elégedetten, öregesen recsegve nevetett, és mintha még a savanyú, öreg Csernobog is jól érezte volna magát. Árnyéknak úgy tűnt, hogy hatalmas súlyt emeltek le róla: a világ legnagyobb körhintáján ülő három öregember remekül érezte magát. És mi van akkor, ha kihajítják őket? Hát nem éri meg, nem ér meg bármit, ha valaki azt mondhatja, utazott a Világ Legnagyobb Körhintáján? Hát nem ér meg bármit, ha felülhetsz egy ilyen gyönyörűséges szörnyetegre?
Szemezett egy bulldoggal meg egy tengeri teremtménnyel, egy arany hordszékes elefánttal, aztán felmászott egy sasfejű, tigristestű lényre és kapaszkodott.
A Kék Duna keringő dallama a fejében hullámzott és zengett és csengett, az ezernyi csillár fénye csillogott és szilánkokra töredezett, egy szívdobbanásnyi időre gyerek volt megint és boldog, és mindehhez elég volt ülni a körhintán: meg sem mukkant, a sas-tigrisén ült a mindenség közepén és körülötte forgott a világ.
A zeneszón is túl hallotta a saját nevetését. Boldog volt. Mintha meg sem történt volna az utolsó harminchat óra, az utolsó három év, mintha az élete nem lett volna más, csak egy kisgyermek álma, aki San Franciscóban, a Golden Gate Parkban ül a körhintán, miután először visszatért az Államokba, egy kimerítő utazás, a hajó- és kocsiút után, és ott áll az édesanyja, büszkén figyeli őt, amint olvadt jégkrémet szopogat, szorosan kapaszkodik és reméli, hogy soha nem hallgat el a zene, a körhinta nem áll le soha, nem ér véget a forgás. Körbe és körbe és körbe…
Aztán kihunytak a fények és Árnyék meglátta az isteneket.
HATODIK FEJEZET
Thomas Bailey Aldrich: „Az őrizetlen kapuk”, 1882
Árnyék az egyik pillanatban még a Világ Legnagyobb Körhintáján ült sasfejű tigrisébe kapaszkodva, aztán megnyúltak a vörös és fehér fények, megremegtek, kihunytak, és Árnyék csillagokkal teli óceánba zuhant, a keringő gépies dallamát pedig ütemes, lüktető robajlás váltotta fel, mintha cintányérok csapódtak volna egymáshoz, mintha hullámok törtek volna meg egy távoli tengerpart szikláin.
Nem világított más, csak a csillagok, de a hideg, tiszta fényben jól látszott minden. Hátasa nyújtózkodott, poroszkálni kezdett és Árnyék bal keze meleg szőrmét, jobbja tollakat tapintott.
— Jó menet volt, mi? — A hang a háta mögül hallatszott, a fülében és a fejében.
Árnyék lassan megfordult, és minden mozdulata kimerevedett állóképpé változva maradt mögötte, és mindegyik képen egy másodperc töredéke, egyetlen apró mozdulat tartott az örökkévalóságig. Az elméjét elárasztó képeknek nem volt semmi értelme: mintha egy szitakötő soklapú gyémántra emlékeztető szemén keresztül látta volna a világot, de mindegyik szemszögből teljesen más látvány fogadta, és képtelen volt egyetlen értelmes egészként értelmezni mindazt, amit látott, vagy amiről legalábbis úgy hitte, hogy látja.
Ott volt Nancy úr, a színes bőrű, vékonyka bajuszt viselő öreg bácsi, aki kockás sportzakót hordott meg citromsárga kesztyűt, és a körhinta emelkedősüllyedő oroszlánján ült, fent a levegőben; de ugyanakkor, ugyanazon a helyen mást is látott, egy felékszerezett pókot, ami akkora volt, mint egy ló, szeme smaragdszín örvényként bámult le rá; és látott ott mást is, egy hihetetlenül magas férfit, tikfa színű bőrrel és három pár karral, lobogó, strucctollas fejdísszel, vörös csíkokkal kifestett arccal, aki két kezével a hatból szorosan markolta a vadállat sörényét; de volt még ott egy rongyos, fiatal, fekete fiú is, akinek be volt dagadva a bal lába és nyüzsögtek rajta a legyek; és utoljára, az összes többi mögött aprócska pók lapult egy fonnyadt, okkersárga levél alatt.