Amerikai istenek [American Gods - hu]

És egyszer csak, túlságosan is sokára, abbamaradt az ütlegelés.

— Néhány óra múlva találkozunk — mondta Szikla. — Tudja, Deszka barátomnak szörnyen fájt, hogy ezt kellett tennie. Mi értelmes emberek vagyunk. Mint említettem, mi vagyunk a jó fiúk. Maga a rossz oldalon áll. Tényleg, miért nem alszik egy keveset?

— Jobb lesz, ha lassan elkezd minket komolyan venni — mondta Deszka.

— A kollégám nem mond butaságot, uram — mondta Szikla. — Gondolja végig.

Becsapódott mögöttük az ajtó. Árnyék kíváncsi volt, vajon lekapcsolják-e a lámpát, de nem tették meg, és a villanykörte úgy izzott odafent, mint egy jéghideg szem. Végigkúszott a padlón a sárga habszivacsig, rámászott és magára húzta a vékony takarót, lehunyta a szemét és a semmibe, az álmokba kapaszkodott. Telt-múlt az idő.

Ismét tizenöt éves volt és haldoklott az anyja és valami fontosat próbált elmondani neki, de Árnyék nem értette a szavait. Álmában megmozdult, a felsajduló fájdalom visszarántotta a félálomból a félébrenlétbe és összerándult.

Reszketett a vékony takaró alatt. Jobb kezével eltakarta a szemét, hogy megvédje a fénytől. Szerette volna tudni, vajon Szerda meg a többiek még szabadok-e, ha egyáltalán életben vannak. Remélte, hogy igen.

Az ezüstdollár hidegen szorult a tenyerébe. Érezte, hogy ott van, mint az előbb, a verés közben is. Tétován eltűnődött azon, miért nem melegíti fel a teste. Félig elszunnyadt és félig delíriumban hevert, és a pénzdarab meg Szabadság, meg a hold, meg Zorja Polunocsnaja valahogyan összemosódott abban az ezüstös fénysugárban, ami az égbolt mélyéről sugárzott le rá, és Árnyék elindult felfelé az ezüst sugárban, el a fájdalomtól, a bánattól és a félelemtől, egyre messzebb minden rossztól, vissza az áldott álmok közé…

A távolból zajt hallott, de nem tudott odafigyelni rá: ő már az álmoké volt.

Erőtlen gondolat: remélte, nem emberek jönnek érte, hogy felkeltsék, megverjék vagy ordítsanak vele. Aztán örömmel vette észre, hogy valóban elaludt és már nem fázik.

Valahol valaki hangosan kiabált segítségért, vagy az álmában, vagy a külvilágban. Árnyék oldalra fordult a matracon, és közben újabb fájdalmas pontokat fedezett fel a testén.

Valaki a vállát rázogatta.

Szólni akart nekik, hogy ne keltsék fel, hagyják aludni, ne zaklassák, de az egészből csak egy nyöszörgésre futotta.

— Kutyuskám! — mondta Laura. — Fel kell kelned. Ébredj fel, édesem. A kellemes megkönnyebbülés pillanata. Olyan furcsákat álmodott, börtönökről, szélhámosokról és lezüllött istenekről, de most éppen Laura keltegeti, mert ideje munkába menni, és indulás előtt talán jut még egy kis idő egy kávéra meg csókra, vagy talán többre is; és felemelte a kezét, hogy megérintse a feleségét. Laura bőre hideg volt és ragacsos.

Árnyék kinyitotta a szemét.

— Mi ez a rengeteg vér? — kérdezte.

— Másoké — mondta a nő. — Nem az enyém. Én glicerinnel és lanolinnal kevert formaldehiddel vagyok feltöltve.

— Hogyhogy másoké?

— Az őröké — mondta a nő. — Semmi gond. Megöltem őket. Jobb lesz, ha elindulsz. Azt hiszem, senkinek sem volt alkalma megnyomni a riasztót. Fogj egy kabátot, mert lefagy a segged.

— Megölted őket?

A nő vállat vont és szégyenlősen elmosolyodott. A keze úgy nézett ki, mintha az ujjaival festett volna egy kizárólag karmazsinvörös színeket használó alkotást, arcát meg a ruháját (ugyanazt a kék kosztümöt, amiben eltemették) ráfröccsent foltok tarkították, amiről Árnyéknak Jackson Pollock bizarr, szétmázolt festékekkel készült képei jutottak az eszébe, mert az kevesebb gondot okozott, mint elfogadni a másik lehetőséget.