Amerikai istenek [American Gods - hu]

Ezt csinálta, újra meg újra meg újra.

Arra gondolt, vajon megölik-e, és az egyik keze megremegett, éppen csak egy kicsit, és az egyik pénz kiesett az ujjal közül, le a kártyaasztal koszos, zöld filclapjára.

Aztán eltette a pénzeket, mert már képtelen volt gyakorolni, és elővette a Szabadság arcával díszített érmét, amit Zorja Polunocsnajától kapott, szorosan megmarkolta és várt.

Az órája szerint hajnali három volt, amikor a félelmetes alakok visszatértek kihallgatni. Két férfi, sötét öltönyben, sötét hajjal és csillogó, fekete cipőben. Ijesztőek voltak. Egyiküknek szögletes álla volt, széles válla, dús haja, alaposan megrágcsált körme, és úgy festett, mint aki sokat rögbizett a középiskolában, a másik kopaszodott, ezüstkeretes, kerek szemüveget hordott és manikűrözte a körmét. Habár egyáltalán nem hasonlítottak egymásra, Árnyékban felmerült, hogy egy bizonyos szinten, talán a sejtjeikben ez a két férfi egy és ugyanaz. Megálltak az asztal két oldalán és lenéztek rá.

— Milyen régóta dolgozik Cargónak, uram? — kérdezte az egyik.

— Nem tudom, miről beszél — mondta Árnyék.

— Szerdának hívja magát. Grimmnek. Atyának. Vén fickó. Magát is látták a társaságában, uram.

— Néhány napja dolgozom neki.

— Ne hazudjon nekünk, uram — mondta a szemüveges, félelmetes férfi.

— Oké — mondta Árnyék. — Nem fogok. De akkor is csak néhány napról van szó.

A másik ijesztő férfi, akinek simára borotvált álla volt, előrehajolt és két ujja közé fogta Árnyék fülét. Megcsavarta és megszorította. Nagyon fájt.

— Figyelmeztettük, hogy nekünk ne hazudjon, uram — mondta lágyan. Aztán elengedte Árnyék fülét.

Mindkét férfi zakója alatt pisztoly dudorodott. Árnyék nem próbálkozott semmivel. Úgy viselkedett, mintha megint a börtönben lenne. Csináld végig egyedül — gondolta. — Ne mondj nekik semmit, amit még nem tudnak Ne kérdezősködj.

— Veszélyes emberekkel barátkozik, uram — mondta az ijesztő, szemüveges férfi. — Nagy szolgálatot tesz az országnak, ha hajlandó tanúvallomást tenni. — Kedvesen elmosolyodott. Én vagyok a jó zsaru — mondta a mosolya.

— Értem — felelte Árnyék.

— Ha pedig nem hajlandó segíteni nekünk, uram — mondta a simára borotvált arcú —, megtudhatja, milyen az, ha rossz kedvünk van. — Széles mozdulattal gyomorszájon vágta Árnyékot és kiszorította belőle a levegőt. Ez nem kínzás, gondolta Árnyék, csak kijelentés: Én vagyok a rossz zsaru. Öklendezett.

— Nem akarom, hogy rossz kedvük legyen — mondta aztán, amikor ismét kapott levegőt.

— Mi nem kérünk mást, uram, csak az együttműködését.

— Megkérdezhetem… — zihálta Árnyék (Ne kérdezősködj — gondolta, de már későn, mert kicsúszott a száján a kérdés) — megkérdezhetem, kikkel fogok együttműködni?

— A nevünket akarja tudni? — kérdezte a borotvált arcú. — Magának elment az esze.

— Nem, igaza van — mondta a szemüveges. — Lehet, hogy így könnyebben megered a nyelve. — Árnyékra pillantott és fogkrémreklámmosolyt villantott felé. — Üdv. Én Szikla úr vagyok. A kollégám Deszka úr.