Amerikai istenek [American Gods - hu]

Szerda visszatért a mosdóból és kezet szorított Nancyvel.

— Akarsz enni valamit, Árnyék? Egy szelet pizzát? Szendvicset?

— Nem vagyok éhes — felelte Árnyék.

— Mondanék én neked valamit — szólalt meg Nancy úr. — Néha sok idő telik el két étkezés között. Ha valaki étellel kínál, azt mondod, kérek. Nem vagyok már fiatal, de annyit mondhatok, soha ne mondj nemet, ha lehetőséged van hugyozni, enni vagy szunyálni egy félórát. Tudsz követni?

— Igen. De tényleg nem vagyok éhes.

— Szép nagy vagy — mondta Nancy, és öreg, mahagónibarna szeme Árnyék fakószürke tekintetébe mélyedt —, jó magas legény, de ha mondhatok valamit, nem tűnsz túlságosan eszesnek. Volt egy fiam, olyan ostoba, mintha egyet fizet, kettőt kap alapon vásárolta volna az ostobaságát, ő jut rólad az eszembe.

— Ha nem bánja, ezt dicséretnek veszem — mondta Árnyék.

— Hogy azt állítottam rólad, hülye vagy, mint az egyszeri ember, aki elaludt, amikor az észt osztogatták?

— Azt, hogy az egyik családtagjához hasonlított.

Nancy úr elnyomta a vékonyka szivart, aztán lepöckölt egy láthatatlan porszemet a sárga kesztyűről. — Ami azt illeti, az öreg félszemű találhatott volna rosszabbat is. — Szerdára nézett. — Van tipped, mennyien leszünk ma este?

— Mindenkinek elküldtem az üzenetet, akit csak megtaláltam — mondta Szerda. — Nyilvánvalóan nem mindenki tud eljönni. És néhányan — jegyezte meg Csernobogra pillantva — esetleg nem akarnak. De azt hiszem, biztosan számíthatunk néhány tucatnyi társunkra. És híre megy az esetnek.

Elhaladtak egy páncélokkal megrakott tároló mellett („Viktoriánus hamisítványok”, jelentette ki Szerda, amikor az üvegezett szekrényhez értek, „modem hamisítvány, tizenkettedik századi sisak egy tizenhetedik századi reprodukción, tizenötödik századi balkezes kesztyű…”), aztán kilökte a vészkijárat ajtaját, megkerültette velük az épületet a fedett járdán („Nem bírom én ezt a sétafikálást”, mondta Nancy, „nem vagyok már fiatal, és melegebb klímához szoktam”), benyitott egy másik oldalbejárón és megérkeztek a körhinta termébe.

Verklimuzsika szólt: Strauss egyik keringője, vérpezsdítően, néha hamisan. A falon ódon körhintákról leszedett lovak lógtak, több száz, némelyikre ráfért volna a festés, másokra egy alapos porolás; felettük több tucat szárnyas angyal lebegett, akiket eléggé szembetűnő módon kirakati próbababákból készítettek; némelyikük feltárta androgén kebleit, mások elveszítették a parókájukat és kopaszon, vakon bámultak lefelé a sötétségbe.

És ott volt a körhinta.

Az egyik felirat szerint ez volt a világ legnagyobb körhintája, feltüntette a súlyát, azt, hány ezer villanykörte található összesen a gótikus összevisszaságban csüngő csillárokban és közölte, hogy tilos felmászni rá vagy felülni az állatokra.

És micsoda állatokra! Árnyékot akarata ellenére lenyűgözte a látvány és csak bámulta a körhintán keringő több száz életnagyságú teremtményt. Voltak itt létező állatok és képzeletbeliek és a kettő keveréke: mindegyik különböző. Látott sellőlányokat és sellőfiúkat, kentaurt és unikornist, elefántokat (egy nagyot, egy kicsit), bulldogot, békát és főnixet, zebrát, tigrist, mantikórt és baziliszkuszt, hintót húzó hattyúkat, egy fehér bikát, egy rókát, két iker rozmárt, még egy tengeri kígyót is, mindegyiket élénk színekre festették és hihetetlenül valóságosnak tűntek; a keringő véget ért és elkezdődött egy új. A körhinta még csak nem is lassított.

— Ez mire jó? — kérdezte Árnyék. — Oké, a legnagyobb a világon, állatok százai, villanykörték ezrei, és egyfolytában forog és senki nem ül rajta.