AZ ELVESZETT KERESZT
- Автор: Бенцони Жюльетта
- Серия: Шевалье (Рыцари) #1
- Язык: венгерский
- Жанр: Исторические любовные романы
Электронная книга - «AZ ELVESZETT KERESZT». Краткое содержание книги:
Thibaut testestül-lelkestül az angyali szépségű nemes lelkű de leprás fiúnak szenteli magát. Elkíséri a királyság négy sarkába a sosem szűnő harcban amelyet a herceg folytat Szaladin egyeduralma ellen egészen huszonnégy évesen bekövetkező haláláig. Balduin iránti elkötelezett barátsága mellett Thibaut mélységesen szerelmes Isabelle-be a herceg húgába s ez a szerelem egy életen át kitart még akkor is amikor a lányt Jeruzsálem királynőjévé koronázzák s a sorsa különös fordulatokat vesz.
A királyi udvar alkotja környezetüket: Balduin nimfomán perverz anyja a lánya a gyönyörű szívtelen és önző Sybilla a többé-kevésbé hűséges de szinte mindig kapzsi bárók. Miközben egymást érik az intrikák a királyság a vesztébe rohan a templomosok titokzatos pillantásától kísérve...
Önző személyiségéhez tökéletesen illett ez a válasz mások szenvedésére és a gyászra, és Thibaut, aki jól ismerte, biztos volt benne, hogy alighogy megszületik a gyermek, követelni fogja, hogy új férjet adjanak neki, ugyanolyan szépet és bátrat, mint a szerencsétlen Guillaume, akit addigra el is felejt. Mint a Természetanya és Agnès, Sybilla is iszonyodott az űrtől…
Balduin lábadozása lassan zajlott a már addig is erősen meggyötört testben, amikor két hír lépte át Askalon kapuit, melyeket a király parancsára lezártak, nehogy a járvány
– Guillaume de Montferrat után többen is meghaltak – tovább terjedjen. Először is a bizánci hadiflotta Akra kikötőjében csatlakozott a követ hajóihoz, és nagy erőt képviselt: több tucat evezős hadihajó érkezett, hatalmas páncélozott gályák, melyek a csapatokat szállították, valamint súlyos ostromgépek, katapultok és görögtüzet okádó vascsövek, a félelmetes fegyverek, melyek lángjai bármilyen célpontot képesek voltak felgyújtani, és a víz sem tudta kioltani őket, hisz a tengeren is égtek. Jöttek gyors gályák és szállító hajók is, melyek hátsó része lehajtható volt a partra, hogy kionthassa emberi rakományát. A császárság több vezető személyisége parancsnokolt felettük, akik nem titkolták türelmetlenségüket, hogy egyesítsék erőiket az egykor Amalrich király megígérte csapatokkal, és meginduljanak Szaladin támadására Egyiptom földjén.
Addig azonban a sok ember a király hosszas távollétét kihasználva hatalmas kavarodást és rendetlenséget keltett a kikötőben.
A második hír kisebb jelentőségű volt, bár szintén volt köze a király távollétéhez: Étiennette de Milly, a Krak hölgye hozzáment Renaud de Châtillonhoz.
– A jóváhagyásom nélkül! – mordult fel Balduin. – Máris halottnak hisznek, hogy úgy viselkednek, mintha nem is léteznék? Vissza kell mennem Jeruzsálembe!
Méghozzá gyorsan!
– Még nagyon gyenge, felség! – tiltakozott Joad ben Ezra. – Legalább engedje, hogy hintón vigyük!
– Mint egy nő? Mint a nővérem például, aki a férje koporsóját követi? Soha! Főleg nem ilyen körülmények között! Lovon megyek!
Kiadták tehát a parancsot az úti előkészületekre. A király személyesen kíséri majd sógora földi maradványait az ispotályos lovagok kápolnájáig, mely nem messze áll a Szent Sírtól, ahol Guillaume de Tyr celebrálja a gyászmisét, és ahol az elhunyt végső
nyugalomra lel feleslegessé vált hosszú kardja társaságában.
Az elindulás reggelén Balduin betegsége óta most először tükröt kért. Már felöltötte a címerével díszített hosszú köpenyt a páncélja fölé, az egyik ablaknál állt a tiszta reggeli fényben, és vissza sem fordulva nyújtotta a kezét a kért tárgyért. Végül megnézte magát, s nem látszott, hogy megremegne a keze, vagy megborzongana magas alakja. Még csak nem is sóhajtott, mialatt egy végtelennek tűnő percig az arcát vizsgálgatta. Végül visszaadta Thibaut-nak a tükröt, és utasította:
– Hozz egy fátylat!
– Fátylat?
– Igen. Olyan nehéz felfogni? Egy muszlinkendő elég lesz… egyelőre. De fehér legyen!
Egy pillanattal később Thibaut szomorúan meghozta, amire kérték: egy áttetsző
kendőt, amilyenbe a hölgyek burkolják fejüket és vállukat. Balduin elvette a fátylat, mely túl hosszú volt ahhoz, amire használni akarta, kardja pengéjével kettévágta, eltakarta vele az arcát, és megparancsolta, hogy adják rá a rostély nélküli sisakot, melyet olyankor viselt, amikor nem harcba indult.
– Hamarosan – szólalt meg nyugodtan – már nem lesz elfogadható arcom. Jobb, ha mostantól egyáltalán nincs arcom senki előtt. Kivéve Mariettát! Nem vagyok biztos benne, hogy az anyám el tudná viselni: ő, aki számára a szépség az élet egyetlen értelme.
– Én azonban nem ő vagyok! Én tisztelem és szeretem önt – kiáltotta Thibaut hirtelen magánkívül. – Nem rémiszt meg az arca!
– Még nem, mert megszoktad, de eljön az is.
– Soha! Képzelje el, hogy egy csata során tönkremegy az arcom: eltaszítana ezért?
– Tudod jól, hogy nem.
– Akkor miért akar most eltaszítani? Hiszen eltaszít, ha mostantól nem akarja megmutatni többé az arcát. Hogyan ápoljam? Hogyan szolgáljam akkor? Méltatlanná váltam?
– Ne kérdezz ostobaságokat! Napokon át harcoltál, hogy megmentsd a nyomorúságos életemet. Köszönöm a királyságom nevében… ahogyan neked is köszönöm, Joad ben Ezra – tette hozzá az orvos felé fordulva, aki mellkasán összefont karral, szakálla végét morzsolgatva figyelte. – Megkapod a fizetséged az erőfeszítéseidért.
– Ha továbbra is elfogadja az ápolásomat, százszorosan is megkapom a jutalmam.
Ó, nem vagyok érzéketlen a földi javak iránt, felség, de elsősorban orvos vagyok, és ön egész pályafutásom legkáprázatosabb esete – jelentette ki a férfi a szemében huncut csillogással. – És előlem sem rejtheti el az arcát, mert szemtől szembe akarok megküzdeni a betegséggel, és ha a Mindenható úgy akarja…
Balduin egy percig hallgatott, igazi értékén kiélvezve ragaszkodásukat, melyben bizonyára sosem kételkedett volna az érzelmi sokk nélkül, melyet az okozott, hogy a tükörben megállapíthatta, hogy arca megindult a bomlás útján. Talán a lelke mélyén sosem hitte el, hogy ez bekövetkezik, és inkább a kétségbeesését, mint a lepra jeleit kívánta elrejteni a fátyol alatt.
– Köszönöm! – mondta végül, és megindult a lépcső felé.
Ahogy megjelent az udvaron a napsütésben, remegés futott végig fegyveresein, akik az elhunyt koporsóját szállító, fekete drapériával bevont kocsi körül gyülekeztek.
A könnyű, makulátlan és hullámzó fátyol, melyet keretbe font az aranykoronás sisak, és mely havas köddé változtatta az arcot, ostorcsapásként hatott. Néhányan keresztet vetettek, megértve, mit jelent. Nem törődve a hirtelen csípőjébe hasító fájdalommal Balduin felült Szultánra, körbefordult vele, sőt felágaskodtatta, majd selymes szőrét simogatva megnyugtatta. Komolyan, csengőn szállt fel a hangja, ahogy magasba emelte kivont kardját:
– Most is a királyotok vagyok! Ha nem is látjátok a vonásaimat, tudnotok kell, hogy amíg jártányi erőm marad, továbbra is én vezetlek titeket a harcban, hogy megvédelmezzem a koronát, melyet apáimtól örököltem, és főként szent földünket, ahol Krisztus vére ontatott. A segítségetekkel diadalt aratunk még a hitetlenek felett!
Hatalmas éljenzés volt a válasz, s táncra keltek a lobogók. Lovát nekiindítva Balduin a menet élére állt, hogy átszeljék a várost és ráforduljanak a jeruzsálemi útra.
Kezében tartotta a kardját, és a napsugarak, melyek egyszerre verődtek vissza a pengéről és a korona aranyleveleiről, akkora fénybe vonták, hogy az egyszerű emberek azt hitték, Szent Györgyöt látják, és térdre ereszkedtek előtte a porban. Észre sem vette őket. Tekintete a Szűz Mária-templom csillogó aranykeresztjére szegeződött, melyet szinte glóriával övezett a reggeli fény. Vakító bizonyossággal érezte ebben a pillanatban, hogy mindig is ő volt a láncszem a félénk tömeg és a ragyogó ég között, és ennek a kapcsolatnak a végső határokig ki kell tartania. Talán ő volt az engesztelő