AZ ELVESZETT KERESZT
- Автор: Бенцони Жюльетта
- Серия: Шевалье (Рыцари) #1
- Язык: венгерский
- Жанр: Исторические любовные романы
Электронная книга - «AZ ELVESZETT KERESZT». Краткое содержание книги:
Thibaut testestül-lelkestül az angyali szépségű nemes lelkű de leprás fiúnak szenteli magát. Elkíséri a királyság négy sarkába a sosem szűnő harcban amelyet a herceg folytat Szaladin egyeduralma ellen egészen huszonnégy évesen bekövetkező haláláig. Balduin iránti elkötelezett barátsága mellett Thibaut mélységesen szerelmes Isabelle-be a herceg húgába s ez a szerelem egy életen át kitart még akkor is amikor a lányt Jeruzsálem királynőjévé koronázzák s a sorsa különös fordulatokat vesz.
A királyi udvar alkotja környezetüket: Balduin nimfomán perverz anyja a lánya a gyönyörű szívtelen és önző Sybilla a többé-kevésbé hűséges de szinte mindig kapzsi bárók. Miközben egymást érik az intrikák a királyság a vesztébe rohan a templomosok titokzatos pillantásától kísérve...
– Itt volt, édes Istenem! Nem is sejti, Thibaut, mennyire szereti őt!
– Tudom, madame… talán még jobban, mint ön, de nem bánom, hogy máris tudja, mire számíthat. Bárhogy is van, el kellett volna mondanom neki, és így legalább ön itt van, hogy enyhítse a csapást. Nem, nem bánom, hogy meghallotta.
Egy hosszú percig mindketten hallgattak. Isabelle gyengéden Ariane haját simogatta, melyről lecsúszott a piros kalapka és a fátyol. Mindkét lány sírt, és Thibaut sajgó szívvel nézte őket.
– Nagyon szeretem, tudja? – szólalt meg végül Isabelle. – Eleinte nem kedveltem, mert azt hittem, a maga kis barátnője, annak ellenére…
– Annak ellenére, amit megvallottam önnek, és a gyűrű ellenére, melyet most is a nyakamban viselek? Ó, Isabelle!
– Azt hittem, azelőtt a kedvese volt, és lovagiasságból meg akarja védeni, de egy éjjel hallottam, hogy Ariane sír, és mindent elmesélt. Azóta nagyon kedves nekem, mint egy nővér, hisz teljes szívéből a bátyámé.
Ekkor Ariane könyörgő, elkeseredett hangja hallatszott:
– Vigyen vissza hozzá, nagyuram! Ha ennyire szenved, minden eddiginél nagyobb szüksége van rá, hogy érezze, hogy szeretik…
– Marietta egy anyánál is jobban ápolja, és én is mellette vagyok. Mindketten szeretjük. Elismerem, szüksége is van rá, mert elfogyott az olaj és a magvak, melyek késleltették a betegségét. A karaván sosem érkezett meg, amelyiket pedig Guillaume de Tyr küldött utána, még nem tért vissza. Nos, mindent elmondtam.
– Ha így akarja eltántorítani – jegyezte meg Isabelle keserűen –, rossz úton jár!
Valóban, Ariane felegyenesedett, és harcra készen kihúzta magát:
– Akkor oda kell mennem! Nekünk örményeknek sok orvosságunk van, melyeket a hegyekben tanultunk. Van, amit meg lehetne próbálni…
– Nem – szakította félbe Thibaut, úgy érezve, elég volt, ideje véget vetni a vitának.
– Nem, maga nem fogja ápolni, mert nem fogadná el. Különösen nem magától!
Mondtam, hogy fátyol mögé rejti az arcát: gondolja, hogy megengedné magának, hogy felemelje? Csak Krisztus szent keze törölhetne el mindent, maga pedig nem Krisztus!
Nem tehet semmit, csak növelné a szenvedését!
– Muszáj ennyire kegyetlennek lennie? – csattant fel a hercegnő. – Legalább szánalmat érezzen!
– Érzek szánalmat, de nem iránta! A bátyja, madame, túlságosan emelkedett szellem ahhoz, hogy elfogadja az együttérzést vagy az elérzékenyülést, amikor minden erejét összeszedve folytatja királyi küldetését. És tudja, miért nem fogadná el ettől a lánytól még annyira sem, mint bárki mástól?
– Miért?
– Mert szereti! Ezért, Ariane, ott marad, ahová küldte önt – tette hozzá a lány felé, aki némán figyelt. – Engedelmeskedik neki, mert ez az akarata! És én, Thibaut de Courtenay, sosem segítenék magának, hogy megszegje a király akaratát!
– Akkor sem, ha én kérem rá? – suttogta Isabelle. A lovag meghajolt és távozni készült. Nyílként érte a kérdés. Megállt, majd visszajött és térdre ereszkedett a hercegnő előtt. Előrehajolt, megfogta zöld bársonyruhája szegélyét, melyet merevvé tettek a virágot formázó arany hímzések, közepükön drágakődíszítéssel, és az ajkához emelte:
– Örökre a lovagja vagyok, nemes hölgy, és szentek számomra a kívánságai, akár az isteni törvény… kivéve, ha ellenkeznek uram, a király parancsaival. Mostani állapotában már csak Isten dicsősége és a királyság megvédelmezése érdekli. Ehhez a feladathoz szüksége van minden megmaradt erejére: ne fossza meg tőle!
A kis hercegnő egy pillanatig elnézte a lovagot, aki hódolattal térdepelt előtte. Ha Thibaut felnéz, látta volna, hogy könnyek csorognak végig az arcán. Végül kinyújtotta a kezét, és megérintette a vállát:
– Isten ne adja, barátom, hogy növelni akarjam bajait. Mondja meg neki, hogy engedelmeskedünk, de ne felejtse el, hogy gyengéden szerető és hűséges húga vagyok…
és magam mellett tartom a szívet, mely csak érte dobog!
– És a saját szívét, madame, meg tudja őrizni számomra? Lehet, hogy sok idő
eltelik, míg viszontláthatom.
– Sosem veszem vissza azt, amit odaadtam, Thibaut. Várni fogok… remélem, maga is?
Meg sem várva a választ előrehajolt, megcsókolta az ajkát, majd megragadva az álmaiba zárkózott Ariane kezét elfutott a palota oszlopcsarnoka felé.
– Örökké, Isabelle – kiáltotta utána Thibaut a szélben. – Örökre a magáé vagyok!
Néhány nappal később, miután Komnenosz Mária és Balian d'Ibelin házasságát rendben megáldották
és elhálták, Thibaut de Courtenay nem sokkal a kapuk megnyitása után elhagyta Nabluszt, abban a pillanatban, amikor a nap első sugara beragyogta a Garizim hegy csúcsát. A szamaritánus város visszanyerte nyugalmát: Elzászi Fülöp és az emberei nem sokkal a „vőlegény” megérkezése után távoztak észak felé…
V. fejezet
A lovag király és a dicsőség
Mivel kíséretének egyik lova elvesztette a patkóját, Thibaut megállt Belinben, hogy rendbe hozzák a jószágot. Miközben az emberei ezen szorgoskodtak, a fattyú egy szép tér közepén álló szökőkúthoz sétált, melyet két szikomorfa árnyékolt be. Egy férfi ült ott egy kövön, darabka kenyeret majszolt fokhagymával, melyet egy római tőr méretű
késsel vékony szeletekre vágott. Nagy kézügyességgel végezte a feladatot, majd lassan rágott, olyan ember tempójával, aki meg tudja becsülni az ennivalót. Thibaut odalépett hozzá, nagy hatást tett rá mind a férfi megjelenése, mind a mód, ahogyan evett. Meg kell hagyni, különös ember volt. Sűrű, rőtvörös haja és szakálla, a napsütéstől hámló orra, s főként hatalmas, vaskos keze láttán parasztnak nézhették volna. Paraszthoz illő
türelemmel mozgott, és ha nem viselt volna páncélinget és sodrony fejvédőt, s ha nem állt volna mellette a fának támasztva, melyhez egy erős lovat kötöttek ki, egy mandula alakú pajzs, melyen három hatalmas zöld lóhere díszlett azúrkék mezőben, Thibaut is annak vélte volna. Kíváncsi lett, honnan jöhetett és merre tarthatott a magányos lovag, hisz nem emlékezett rá, hogy valaha is látta volna.
Udvariasan köszöntötte, elnézést kért, hogy megzavarja az étkezését, de szeretné megkérdezni, mit tehet érte. A férfi szeme kérdőn meredt rá, ezért bemutatkozott:
– Thibaut de Courtenay a nevem, és van szerencsém felséges IV. Balduin királyunk
– isten kegyelméből Jeruzsálem királyának – fegyvernöke lenni.
– A leprás?
– Igen, a leprás, de nemesebb és vitézebb a szíve, mint sok egészséges embernek! –
vetette oda Thibaut felbőszültén.
A másik mintha észre sem vette volna haragját.
– Nem lebecsülően mondtam, amit mondtam, csak hogy ne legyen félreértés –
veregette le a morzsákat a szakálláról, majd felállt. Thibaut úgy érezte magas alakja láttán, mintha ő maga összezsugorodna. – A nevem Adam Pellicorne, a vermandois-i Dury ura vagyok.
– Vermandois? Tehát a flandriai gróf embere?
– Az voltam.
– Volt? Hogy érti?
– Úgy értem, már nem vagyok az, mert nem akarok többé az lenni.
– Valóban? És a hűbéri esküje?
– Nem neki esküdtem föl, hanem Rodolph nagyúrnak, Vermandois grófjának, az apósának… aki már nem él.” és leginkább Istennek! Krisztus királyunk szolgálatába állítani jöttem a lándzsám és a kardom, nem pedig valamiféle tripoliszi gróféba vagy antiochiai hercegébe, aki vissza akarja szerezni a földjeit, melyeket a szaracénok elvettek tőle!