AZ ELVESZETT KERESZT
- Автор: Бенцони Жюльетта
- Серия: Шевалье (Рыцари) #1
- Язык: венгерский
- Жанр: Исторические любовные романы
Электронная книга - «AZ ELVESZETT KERESZT». Краткое содержание книги:
Thibaut testestül-lelkestül az angyali szépségű nemes lelkű de leprás fiúnak szenteli magát. Elkíséri a királyság négy sarkába a sosem szűnő harcban amelyet a herceg folytat Szaladin egyeduralma ellen egészen huszonnégy évesen bekövetkező haláláig. Balduin iránti elkötelezett barátsága mellett Thibaut mélységesen szerelmes Isabelle-be a herceg húgába s ez a szerelem egy életen át kitart még akkor is amikor a lányt Jeruzsálem királynőjévé koronázzák s a sorsa különös fordulatokat vesz.
A királyi udvar alkotja környezetüket: Balduin nimfomán perverz anyja a lánya a gyönyörű szívtelen és önző Sybilla a többé-kevésbé hűséges de szinte mindig kapzsi bárók. Miközben egymást érik az intrikák a királyság a vesztébe rohan a templomosok titokzatos pillantásától kísérve...
„képtelenek elviselni a nélkülözést”. Ugyanakkor szívesen segít megvédelmezni Krisztus ügyét kevésbé veszélyes vidékeken…
A folytatás több mint kiszámítható volt: egyhangúan gyávasággal vádolták, ami igencsak felbőszítette – némi joggal, hiszen a Szentföldről szétterjedő hírek hatására könnyen kizárhatta magából a keresztény világ. Úgy döntött, elvégzi a zarándoklat szertartásait, majd meggondolja, hol bizonyíthatná be bátorságát.
Csak két hétig tartott a komédia, de Balduint annyira megviselte, hogy ismét ágynak esett. A bizánci követek, akik együttérzéssel és csodálattal adóztak bátorságának, azt javasolták, hogy halasszák el néhány hónappal a hadjáratot. Ezzel egyidejűleg a király tudomására hozták, hogy Flandria grófja elhagyta Jeruzsálemet, és Nabluszba ment, ami igencsak nyugtalanította őket. Balduin azonnal magához hívatta Guillaume de Tyrt:
– Mit akar ott? Ha már nem tudta rátenni a kezét Sybilla nővéremre, Isabelle húgomat akarja túszul ejteni? Hogy a kedve szerint adja férjhez, és így közelebb kerüljön a császárhoz?
– Könnyen meglehet. Ahogy megismertük, mindenre számítanunk kell nála.
– Mit tanácsol, barátom?
A kancellár barna szemében huncut fény villant:
– Rövid a tanácsom, felség. Egyetlen szó: Ibelin!
– Engedélyezzem Mária királynénak, hogy hozzámenjen Balianhoz? Erre gondol?
– Pontosan, és úgy látom, gyorsan kell cselekednünk: máris el kellene küldenie a házassági engedélyt. Hívjam a titkárát? Ha egyetért, természetesen!
– Micsoda kérdés! Ez a legjobb ötlet… Az özvegyi juss hozománnyá alakul, és Balian mindenkitől meg tudja majd védeni. Máris elküldöm…
– Engedelmével, felség, küldje magát Baliant az embereivel. Ő lesz a leggyorsabb, hisz a szerelem ereje mindennél jobban űzi.
– Vele mész, Thibaut! – fordult a király fegyvernöke felé. – A lobogóm alatt és a címeremmel, hogy mindenki tudja, hogy a házasság az én akaratom. Menj, készülődj!
Majd küldök veled egy ajándékot a menyasszonynak. Azonnal tartsák meg az esküvőt!
A fiatalember nem kérette magát, és egy órával később ott lovagolt a büszkeségtől és boldogságtól ragyogó Balian d’Ibelin oldalán. Őt is boldogsággal töltötte el a gondolat, hogy viszontláthatja Isabelle-t, akiről egy éve nem kapott híreket. Eszébe jutott Ariane is, és eltűnődött, vajon a királyné szolgálatában áll-e még. Sokáig attól tartott, hogy a lány meggondolatlanságot követ el a Balduin iránti nagy szerelemben.
Annyira remélte, hogy az árnyékában élhet, és soha nem kell elválnia tőle, hogy a nabluszi élet kegyetlen száműzetésnek tűnhetett számára… Mindenesetre arra nem utalt semmi nyom, hogy visszatért volna Jeruzsálembe, ahol Thibaut figyelemmel kísérte az apját. Toros mostanra egy egészen fiatal lány boldog férje volt, akit elhalmozott ékszerekkel, s úgy tűnt, még a lánya létezéséről is megfeledkezett.
A király fegyvernöke hamar megnyugodhatott: amikor Balian nyomában belépett a díszterembe, ahol az özvegy királyné ült teljes háznépe gyűrűjében, meglátta Ariane-t a hölgyek első sorában, akik a kis ezüst és zománc trónus körül csoportosultak, melyen Komnenosz Mária helyet foglalt. Isabelle egy bársonypárnán ült az anyja lábánál, de mosolyuk egybefonódott, és Thibaut kénytelen volt elfojtani kitörő örömét, nehogy megzavarja az emelkedett pillanatot… Mély csend uralkodott, miközben Mária a mostohafia levelét olvasta.
Amikor a végére ért, felállt, kihúzta magát igazgyöngyökkel hintett ibolyaszín ruhájában, odament Balianhoz, aki térdre ereszkedett, és ragyogó mosollyal nyújtotta a kezét:
– Itt a kezem, Balian nagyúr, a hitem és a szívem! Szeretett királyunk nemcsak engedélyezte, de megparancsolta a házasságunkat. Mostantól ön itt az úr!
A férfi felállt, megcsókolta, és megindultak a kápolna felé, hogy hálát adjanak istennek a kapott boldogságért, és imádkozzanak azért, aki annak királyi megvalósítója volt. Azután nyomban megkezdődtek az esküvői előkészületek, a városban és a palotában egyaránt, hiszen a tereken kihirdették a nagy eseményt, hogy mindenki részt vehessen benne. Egész Nablusz tiszta szívvel csatlakozott, mivel őszinte örömükre szolgált, hogy a görög hercegnő, a környék úrnője megerősíti a királysághoz fűződő
kapcsolatát azáltal, hogy az egyik legrangosabb és legvitézebb bárójához megy férjhez.
Egyedül Elzászi Fülöp nem örült. Azt remélte, hogy ráveheti Máriát, hogy hozzámenjen az ő egyik emberéhez, hogy új szálakat szőjön Bizánccal azok mellé, melyeket egykor a frank királysággal szőttek. Ami a kis Isabelle-t illette, egy meglehetősen merev találkozón az édesanyja kijelentette, hogy nemrég a Bazileusz fiának, az ifjú Alexisnek ígérték. Szemenszedett hazugság volt, de még csak feloldozást sem kért érte, hisz ez volt az egyetlen kiút, mely hirtelenjében eszébe jutott.
Amikor az utolsó jeruzsálemi flandriai hírnök, Róbert de Béthune azt jelentette urának, hogy Doukas és l'Ange készek megváltoztatni a terveiket, és megvárni őt, ha felesküszik rá, hogy elkíséri őket Egyiptomba, vagy ha őt vissza is tartja valamiféle betegség, elengedi velük az embereit, dühében amilyen makacs, olyan végleges visszautasítással válaszolt. Majd akkor és azzal háborúzik az iszlám ellen, amikor és akivel kedve tartja!
Eközben a palota kertjében Thibaut ugyanazon ciprusok alatt találkozott Isabelle-lel, melyek fogadalmuk tanúi voltak. A lány megnőtt, és még elragadóbb volt, mint a csók estéjén. Úgy tűnt, a természet elhatározta, hogy megkíméli a kamaszkor szögletességétől és ügyetlenségétőclass="underline" aminek darabosnak kellett volna lennie, nála törékeny finomsággá alakult. A szavaiban azonban nem volt semmi törékeny:
– Nos, messire Thibaut, mi lett az ígéretével, hogy visszavitet minket Jeruzsálembe? Belekeverte magát az anyám házasságába Ibelin úrral, aki szemmel láthatólag azért jött, hogy itt maradjon.
– Úgy emlékszem, semmi ilyet nem ígértem – tiltakozott a fiatalember a rosszindulatú megjegyzés hallatán. – Csak annyit mondtam, hogy végtelenül boldog lennék, ha újra a bátyja mellett láthatnám. Ami a királyné házasságát illeti, abban az ügyben csak a király tanúja vagyok! Egyébként pedig, lehet, hogy nem maradnak itt.
Lehet, hogy Ibelinbe költöznek.
– Azt sem tudom, hol van. Biztosan egy isten háta mögötti luk. Ott talán még Nabluszt is visszasírom majd?
A lány hirtelen megnyugodott, és hangot váltott:
– Hogy van?
– Ki, madame?
– Ne adja az ostobát! A drága Balduin, természetesen.
Hangja megremegett az aggodalomtól. Szép szeme megnyugtató válaszért könyörgött, Thibaut azonban elfordította a tekintetét:
– Nem jól! A kór, melyet Askalonban kapott el a néhai Montferrat márkitól, majdnem megölte őt, de nem ölte meg a leprát, melytől jobban szenved, mint valaha.
Megtámadta az arcát is, ugyanúgy, ahogy a kezét és a lábát, és most már fehér fátyol mögé rejtőzik.
– Ó, istenem!
Isabelle fájdalmas kiáltására egy másik felelt, melyet szívet tépő zokogás követett…
Egy bokor mögül jött, melyen Thibaut a hercegnővel a nyomában átlépett. Ariane volt ott, térdre rogyva, magába roskadva a sétány homokján, s arcát remegő kezébe temette. A kétségbeesés élő, szánalomra méltó szobra volt. Isabelle azonnal mellé kuporodott, és a karjaiba vette, hogy elringassa, de az arcát Thibaut felé emelte: