AZ ELVESZETT KERESZT
- Автор: Бенцони Жюльетта
- Серия: Шевалье (Рыцари) #1
- Язык: венгерский
- Жанр: Исторические любовные романы
Электронная книга - «AZ ELVESZETT KERESZT». Краткое содержание книги:
Thibaut testestül-lelkestül az angyali szépségű nemes lelkű de leprás fiúnak szenteli magát. Elkíséri a királyság négy sarkába a sosem szűnő harcban amelyet a herceg folytat Szaladin egyeduralma ellen egészen huszonnégy évesen bekövetkező haláláig. Balduin iránti elkötelezett barátsága mellett Thibaut mélységesen szerelmes Isabelle-be a herceg húgába s ez a szerelem egy életen át kitart még akkor is amikor a lányt Jeruzsálem királynőjévé koronázzák s a sorsa különös fordulatokat vesz.
A királyi udvar alkotja környezetüket: Balduin nimfomán perverz anyja a lánya a gyönyörű szívtelen és önző Sybilla a többé-kevésbé hűséges de szinte mindig kapzsi bárók. Miközben egymást érik az intrikák a királyság a vesztébe rohan a templomosok titokzatos pillantásától kísérve...
A szertartás végeztével Thibaut az erődítmény bejáratánál álló épület felé indult, melyben az őrök és az esetleges férfilátogatók laktak, mivel az özvegy királyné palotájában nem alhatott férfi, a papokat és szerzeteseket leszámítva. Isabelle utánaszaladt:
– Mikor indul, Thibaut? – lihegte a futásban kifulladva. – Remélem, nem ma este?
– Nem, madame. Holnap reggel, amint kinyitják a kapukat. Tehát nem látom viszont – tette hozzá, s hangja szomorúsága nem kerülte el a lány figyelmét.
– Mikor jön vissza?
– Attól tartok, nem egyhamar. Nincs itt semmi dolgom…
– És az, hogy engem meglátogat? Az nem fontos? Thibaut túl fiatal volt még ahhoz, hogy elrejtse szíve dobbanásait, és felszakadt belőle:
– Dehogynem! Ha csak rajtam múlna, hercegnő, mindig maga mellett szeretnék lenni!
A lány egész arcát beragyogó mosollyal válaszolt, mely még inkább megdobogtatta a fiatal lovag szívét:
– Akkor tegye meg, ami ehhez kelclass="underline" mondja meg a királynak, hogy szeretem… és halálosan unatkozom itt! Annyira szeretnék visszamenni Jeruzsálembe!
Könyörögve a fiú karjába kapaszkodott, és Thibaut boldogan a tenyerébe vette a két kis kezet: puha volt és langyos, mint egy kismadár tolla.
– Még jobban unatkozna, ha kiszolgáltatnák azok valamelyikének, akik máris a kezére pályáznak, hisz nem kapna tőlük sem örömet, sem boldogságot.
– Pályáznak a kezemre? Kik?
– Nagyon is jól tudja. Az a durva katona Renaud de Châtillon, aki miatt Yvette anya hazaküldte a kolostorból. És Étiennette de Milly, aki a fiához szeretné hozzáadni… Vele sem lenne boldog, mert kénytelen lenne a királyság szélén, a sivatagban élni, a félelmetes moabi Krakban. Onnan még távolibbnak érezné Jeruzsálemet.
– Tudom, hogy a Krak hölgye gyűlöli az anyámat, az anyám is gyűlöli őt, és semmiképpen sem szeretnék a menye lenni. Ha mindenáron férjhez kell mennem, miért nem ad a király valamelyik lovaghoz, akit nagyra becsül és szeret?
– Például kihez?
– Miért ne magához? Azt hiszem… nagyon szívesen lennék a felesége… Thibaut.
– Thibaut-nak néhány pillanatra le kellett hunynia a szemét, annyira káprázatos volt, amit a lány kék szeméből kiolvasott. Végül erőt vett magán:
– Ön rangos hercegnő… én pedig csak egy fattyú vagyok…
– Igen, de előkelő családból, és a házasságunk révén még előkelőbb lenne.
Ráadásul… úgy emlékszem, hogy egyszer, amikor éppen a bátyámmal távozott a kolostorból, azt hallottam, hogy a király azt mondja magának: „Ugyan, ne legyél olyan szerény! Herceggé teszlek, és megkapod a húgomat. Tudom, hogy szereted…” Thibaut!
Igaz, hogy szeret?
Thibaut nem mert Isabelle-re nézni. Túl szép, túl édes, és főleg túl hirtelen volt az, ami történt, és szinte hinni sem merte.
– Nagyon könnyű szeretni önt, madame! Számomra nem ez a legfontosabb, hanem…
– Talán hogy megtudja, hogy én szeretem-e?
Ez alkalommal a lovag belemélyesztette tekintetét á kísértő azúrkék tóba:
– Talán – szólalt meg olyan fojtottan, hogy a lány elnevette magát, azonnal felbőszítve a lovagot. – Kegyetlenség tréfát űznie velem, madame…
– Tréfát? Sosem voltam még ilyen komoly, és válaszolok is. De hajoljon le egy kicsit. Túl magas!
Thibaut engedelmeskedett. A lány a nyaka köré fonta a karját, s a ruha kemény hímzései felsértették a bőrét, de semmit sem érzett belőle, hisz Isabelle az ajkához érintette az ajkát, miután azt suttogta:
– Ne szólítson madame-nak, amikor kettesben vagyunk!
A lány csókja felkavarta a tapasztalatlan, s talán kissé ügyetlen Thibaut-t, de élete első csókja volt ez, s akkor sem részegítette volna meg jobban, ha Mohamed paradicsomának tudós hunjaitól kapja. Örült, hogy tisztán megőrizte magát ennek az isteni pillanatnak. Már kamaszkora előtt felébredt benne az Isabelle iránti szerelem, így sosem akart felelni az udvarhölgyek és udvari kisasszonyok finom próbálkozásaira, akiket vonzott a magatartása, az ellentét acélhideg tekintete és kedves mosolya között
– Agnèstól kezdve! –, és a Szent Város utcáin járkáló könnyű lányok erőteljesebb közeledéseire. Érintetlen volt, amikor Balduin kardja lovaggá ütötte, és érintetlen volt ebben a percben is, amikor Isabelle felajánlotta neki a lelkét…
A csók mégis egy csapásra lángra gyújtotta. Összefonta karját a szerelme körül, hogy érezze a teste közelségét… és rájött, hogy lehetetlen: a ruhát borító hímzések és ékszerek sokasága minden erényövnél hatékonyabban védte. Isabelle elnevette magát:
– Szépen vagyunk, messire! Az eljegyzés még nem házasság, és tapasztalhatja, hogy a bizánci divat tesz róla, hogy szűzen köttessék!
– Tehát jegyesek vagyunk?
– Azt hittem, értésére adtam. De hogy jobban meggyőzzem, fogja ezt a gyűrűt, és őrizze meg addig a napig, míg jegygyűrűt nem ad cserébe.
Levette az egyik gyűrűjét – egy türkiz és apró igazgyöngy díszes karikát –, és fel akarta húzni Thibaut ujjára, de reménytelen vállalkozásnak bizonyult: még a kisujja sem volt elég vékony, hogy felmenjen rá. A fiú mégis elvette, és áhítattal megcsókolta:
– A szívem felett fogom viselni egy láncon. Köszönöm… drága Isabelle!
A lány ismét szájon csókolta, majd amilyen gyorsan érkezett, el is futott. Thibaut még hallotta hátravetett szavait:
– Azért ne felejtse el megmondani a bátyámnak, hogy unatkozom itt!
A hercegnőt szólító feddő hang hallatszott, és Thibaut erősen a tenyerébe szorítva a gyűrűt visszaindult a vár védelmi rendszere felé, melyre oly ragyogó, oly dicsőséges napnyugta borult, hogy az ifjú szerelmes csodálatos égi jelet látott benne. Vőlegény!
Isabelle vőlegénye lett, és bár egyetlen pap sem áldotta meg a tőle kapott gyűrűt, és a király sem erősített meg semmit, számára örökre a legszentebb kötelezettség, a legmegszeghetetlenebb eskü lesz.
Elérte az őrházat, és a nagyterembe vezető lépcső felé indult, amikor egy lovag, nyomában fegyvernökével és négy lovassal, léptetett be a kapu felhúzott kettős rácsán.
Még az út pora alatt is gyönyörű volt a fegyverzete, de Thibaut-nak nem kellett a sodronyingre hímzett vagy a pajzsra festett szimbólumokat fürkésznie, hogy felismerje az érkezőt: az acélsisak szabadon hagyta sólyomszerű profil ismerős volt számára: a korona egyik leghűségesebb támogatója, s egyben a királyság egyik legbefolyásosabb bárója volt, Balian d’Ibelin, az „anyakirályné” egykori sógora és esküdt ellensége. Mit kereshet itt?
Az érkező szemmel láthatólag ugyanezt kérdezte magától vele kapcsolatban, ahogyan felismerte a Courtenay fattyút, de túlságosan udvarias volt ahhoz, hogy kérdéseket tegyen fel. Thibaut mégis magyarázattal szolgált:
– A király küldött ide, gróf úr – mondta mosolyogva. – Bizonyos értelemben különleges követ vagyok, de diszkrét küldetéssel.
– Így kell legyen, ha kíséret nélkül találom itt – felelte barátian Ibelin. – Becsülöm a bátorságát, hisz még igen fiatal, de köztudott, milyen nagy becsben tartja – jogosan – a királyunk. Ami engem illet – tette hozzá komolyabban –, én önmagam küldötte vagyok. Néha eljövök Nabluszba, hogy Mária királyné mindig tudja, mi zajlik az udvarban. Tudja, hogy nem látják ott szívesen a barátait…
– Ön biztosítja számára a kapcsolatot? – mosolygott Thibaut.
– Bizonyos értelemben. A szeme és a füle vagyok, hogy kifürkésszek minden aljasságot, melyet Agnès tervezhet ellene.
Thibaut arra gondolt, hogy a Krak hölgyének kéréséről akar beszámolni, és hallgatott róla, hogy ő már elmesélte. Balian d’Ibelin zárkózott, komoly férfi volt. Most mégis ismeretlen örömtől ragyogott, és a fattyú nem akarta elrontani a boldogságát.
Udvariasan köszöntötte a grófot, és útjára engedte a királyné lakóhelye felé.
Nem látta viszont a vacsoraasztalnál, és ez meglepte, de arra gondolt, hogy rengeteg mondanivalója lehet a királyné számára, aki maga mellett tartotta, vagy egyszerűen csak nem éhes. Róla ez nem volt elmondható. Thibaut étvágya lassan legendákat szült, annál is inkább, mert bármennyit evett, sosem hízott. Igaz, még nem ért véget a növekedése!
A várparancsnok kapitány asztalánál vidáman falt, szokása szerint módjával ivott, majd a vacsora végeztével levegőzni indult lefekvés előtt.
Szép, tiszta, szinte áttetsző volt az őszi éjszaka, és a kertek mirtusz és narancs illatát árasztották. Miután megérdeklődte, hogy nem tilos ott sétálni, azzal a kikötéssel, hogy nem mehet a kastély közelébe, megindult egy nagy, babérbokrok szegélyezte ösvényen, mely felfelé futott a Garizim lejtőjén egy kis kápolna felé, melyet fekete ciprusok öveztek néma őrszemként.
Lassú léptekkel közeledett felé, halkan, nehogy megzavarja a szép éjszaka derűjét.
Belélegezte a langyos levegőt, ámult a lábai alatt alvó völgy szépségén, mely csodálatosan tükrözte Isten alkotásának pompáját. Ujjai között forgatta az Isabelle-től kapott gyűrűt, és időről időre az ajkához emelte, hogy hosszan megcsókolja.
Ahogy a nagy ciprusok mellé ért, hirtelen eszébe jutott, hogy hálát ad hatalmas boldogságért. A kápolna ajtaja nyitva volt, és éppen belépni készült, amikor női hangot hallott:
– Nem vártunk már eleget, drága barátom? Három éve özvegy vagyok, és múlik az idő, akár a virágok szépsége. Miért nem engedjük, hogy a szerelmünk kiteljesedjék a napvilágon? A király kedveli önt, és tudom, hogy nem érzéketlen a boldogságom iránt.
– Királyném, nálam jobban senki sem vágyik arra, hogy mindenkinek megmutassa a boldogságot, melyet öntől kapok. Valóban, a király örömmel nekem adná a kezét, de van mellette egy nő, akit a boldogságunk éktelen haragra gerjesztene, és sajnos nagy a hatalma. Az ördög áll mellette. A király pedig szereti az anyját, ami természetes.
Jeruzsálemben nem lenne biztonságban. S talán még kevésbé a lánya, Isabelle, akivel kissé túl sokat foglalkoznak mostanában. Ó, szerelmem, ha tudná, milyen kegyetlen számomra, hogy a bölcsességet hirdetem, amikor csakis öné a szívem…
Hirtelen csend lett, melyet csak egy sóhaj tört meg. Thibaut megmerevedett és mozdulni sem mert, bármennyire szeretett volna, hisz tudta, hogy indiszkréciót követ el. Végül elszánta magát, és végtelenül óvatosan sikerült hangtalanul eltávolodnia.
Nem örült a hallottaknak. Az, hogy Mária királyné és Balian d'Ibelin szeretik egymást, nem érintette volna különösebben – sőt, örült volna, hogy a királynénak ilyen kiváló védelmezője akadt! –, ha nem lettek volna az Isabelle-t övező igények. Ki tudja, hogy annak érdekében, hogy nyíltan megélhesse boldogságát, Mária nem lesz-e hajlandó hozzáadni a lányát egy olyan kérőhöz, akit jól fogadnak az udvarnál?